Idézetek a csalódásról
Csak ami keveset számított az életében, ami a legkisebb helyet foglalta el benne, csak abban maradt némi édesség; kialakulatlan barátságok, szerelmek, amelyek nem értek rá megkeseredni.
Ha az ember életében nem sikerülnek dolgok, akkor azt mondja, sajnálom. Ami egyáltalán nem változtat a dolgokon. És egyáltalán nem biztos, hogy sajnálja. De kitölti az űrt. Az emberek általában nem szeretik az űr(öke)t. Zavarba jönnek tőle.
Mrs. Lynde mondta, hogy "boldogok, akik semmit sem remélnek, mert nem csalatkoznak", de én azt hiszem, hogy rosszabb semmit sem várni, mint csalódni.
Mindig ingadoztam tartózkodás és teljes odaadás között, hogy aztán a kellő habozás után kitárt karral vessem magam a működő vulkánba, amit majd megbánok, miközben recsegnek-ropognak égő csontjaim.
Le is tört végképp minden büszkeségem, Jégember lettem, fáradt, elkopott, Nincs eszmény, mely még tettre lelkesítsen, Nem bánom, a világ bármint forog.
Nem várom már az életet. Vagyok úgy, ahogyan lehet. (...) Ha tűz lobog, hát majd elég. Ha vér ömlik, hát van elég.
Szükségem volt Istenre, megadták, be is fogadtam, anélkül, hogy tudtam volna: őt kerestem. S mivel nem vert gyökeret a szívemben, egy darabig tengődött bennem, majd elhalt.
Az emberek nem változnak, sőt! Az idő múlásával csak egyre rosszabbak lesznek.
Nem tudni, mi a jobb: minél tovább gyereknek maradni, vagy minél előbb felnőni. Az egyetlen csalódás, ami teljesen bénítónak és visszafordíthatatlannak hat (...), amikor az ember saját maga vagy szerettei szenvedésein keresztül szembesül az élettel, és eszmél rá, hogy élete soha nem lesz kiegyensúlyozott.
Minek tagadjam? Közös útra vártam, vagy legalább egy kereszteződésre, ahol egymásba nyílnánk... Magyarázzam? Hiába tágulunk bele a térbe, mindez csak látszat, lázálom, mese, mert síkjainknak nincsen metszete.
Minden logikát megcsúfoló következménye az embert ért csalódásnak az, hogy ilyenkor azonnal egy újabb csalódáshoz menekülünk. De hát az ember már így van megszerkesztve.
Ha valaki elment, és ezzel együtt kitépte a szíved, nagyon sokáig képtelen vagy neki megbocsátani. Először önmagad hibáztatod mindenért, ami nem vagy, mindenért, amiben mások jobbak nálad. Aztán őt okolod. Sírsz miatta, szidod magadban, százszor is megfogadod, hogy nem veszed a szádra többé a nevét, és nem nyitsz ki újságot, amiben ő szerepel. Nem nézel tévét. Nem hallgatsz zenét. Nem beszélgetsz másokkal. Nem zongorázol. Egyszóval nem érzel. Csakhogy így hermetikusan elzárod magad mindentől, ami segíthetne, hogy továbblépj, hogy megértsd: ő, akiért te az életed is odaadtad volna, nem tudott neked eleget adni önmagából. Ő pontosan annyit volt képes adni, ő pontosan olyan volt, amilyenné formálta élete során a rá ható több millió tényező. Nem tudott jobb lenni hozzád, ezt a szívrepesztő tényt, így ahogy van, el kell fogadni.
Nehéz feldolgozni olyasvalamit, ami rajtad kívül álló okokból történik, de téged érint. Ha az Exem meghalt volna, akkor abban a tudatban kellene feldolgoznom az eseményeket, hogy szeretett. De így, hogy gondolkodás nélkül lecserélt valaki másra, így csak azt érezhetem, hogy becsapott.
A szerelem az agyban lejátszódó kémiai reakció, ami csupán egy röpke pillanatra tesz boldoggá, de ezért aztán hosszú évek szenvedése az ár. Mert az az egy pillanat annyira jó, annyira varázslatos, hogy újra és újra át akarjuk élni.
Üres vagyok, mint körülöttem a korhadt csend. Kemény kavics a szájam sarkában a megzsugorodott izomcsomó, alattomosan lapul a helyén, nem rándul.
Facebook
Pinterest