Versek a halálról
Egy-e a lélek és a test?
Honnan jövénk, hová megyünk?
Elalszik-e a sírba', vagy
Uj lángra lobban életünk?
Tán mind elpusztulunk, s az elcsitult világon
Csak miriád virág szelíd sajkája leng:
Szivárvány lenn a fűben, szivárvány fenn az ágon,
Egy néma ünnepély, ember-utáni csend,
Egy boldog remegés, és felpiheg sohajtva
A fájó ősanyag: immár a kínnak vége!
S reszketve megnyílik egy lótusz szűzi ajka
S kileng a boldog légbe a hószín szárnyu Béke.
Ne csak a csomót, ne csak a bogot,
bogozd ki a sötét okot,
ami összebogozta
ezt a pillanatot:
az idő szőttesén
fejtsd fel a halált!
Odaát vár a határtalan,
ott majd nem lesz ajkam, poharam,
De a túlhabzó végtelen
eloltja örök szomjamat.
Aztán majd úgyis földbe szállok,
befogadnak az óceánok,
mint öreg hajót a dörgő víz-árok,
rakétával kilőtt tengeralattjárót.
Tengeralattjáróm deszka-koporsó.
Jajtalan süllyedésem az utolsó.
S fölöttem a Mindenség virágzik.
Földgolyó-síromon szöcske cikázik.
Éjjel, patika, utca, lámpa,
értelmetlen, halotti fény.
Élj még húsz évet - mindhiába,
akkor is így lesz. Nincs remény.
Meghalsz - s kezdődik minden újra,
és nem változik meg soha:
jegesen gyűrűző csatorna,
éj, utca, lámpa, patika.
Irgalmatlan az idő, rideg szelében
gurulnak óriás glóriák sápadtra-válva.
De az én védtelen arcom fényessége el nem múlik -
gyere velem táncolni a halálba.
Kívánhat-é ember többet:
derékaljnak szülőföldet
s két cserefa tömött árnyát
szemfedőnek.
Ó, halál, te örök telhetetlen,
gyűlöletes, mégis győzhetetlen,
engem mindig zaklató fehérség!
Bár tudom, hogy egyszer el kell esnem,
ellenséged vagyok rendületlen,
embereknek kell ez a merészség.
Jertek, bámulatos bajnokok és nagyok!
S tí, kik nem meritek nézni az elmulást,
És tí, porba nyögők, jertek ide, s velem
Élni s halni tanuljatok.
Kaszálják már a réteket -
Szénaillatú életed
nyomát felveri a bürök.
- A nap feletted is sütött.
Mint keskeny fénysarló, a holdnegyed
Mereng a puszta temetők felett.
Mintha tartozást kén' lerónia
S milljó fej körül volna glória.
Facebook
Pinterest