Versek a halálról
Holdvilág csak boldogságunk;
Füst a balsors, mely elszáll;
Gyertyaláng egész világunk;
Egy fúvallat a halál.
Vársz hírt s halhatatlanságot?
Illat az, mely tölt virágot,
És a rózsát, ha elhúll,
Még egy perccel éli túl.
Mit lelkem eddig félve sejtett,
Előttem áll a nagy titok,
Hogy csak az halt meg, ami nem lett,
S az él örökké, ami volt.
Rohanj, autóm, rohanj velem,
rohanj, dübörgő életem.
Ne bánd, ha jő a forduló,
hidd el: rohanva halni jó!
Groteszk emberiség! A Halál is csodálja,
mily rángó tánc fölé süt mindenütt a nap,
s olykor párfőmösen vegyül ő is a bálba,
s az őrület közé iróniája csap!
Minden hegytetőn nyugalom van,
a facsúcsokon alig érzed a fuvallatot,
a madárkák hallgatnak az erdőben.
Várj csak, nemsokára megpihensz te is.
Ebben az életben
meghalni
nem nehéz.
Élni az életet
sokkal nehezebb.
Ha ember távozik a földről,
Helyére nyomban más hatol,
S az esti nap, mikor lenyugszik,
Egyúttal fölkél valahol.
Nincs jobb világ a másvilágnál,
a másvilágon nincs világ,
s nincs jobb világ a nincs-világnál,
mert féreg nélkül nincs virág.
Mondják, hogy mindenikünk bir egy csillaggal,
S az, akié lehull az égrül, meghal.
És az utolsó pillangó is a mélybe hullik,
Az utolsó zuhanás és a végső fájdalom
A nagy kórus marad, ami elszólít:
Az ég megváltoztatja csillagait - indulj.
Az érc-oroszlán üstökét csóválva
riadtan reng a halál-színpadon.
A Halál lesi, tárt karokkal várja,
hogy Úr legyen a sápadt arcokon.
Talán az élet, munkáinkért,
Nem fog fizetni semmivel,
De a halál majd szemeinket
Szelíd, lágy csókkal zárja be,
S virágkötéllel, selyempárnán
Bocsát le a föld mélyibe.
Facebook
Pinterest