Versek a halálról
Az élet, melytől mámoros a szív,
egyszer majd halált is kér a dalában,
s elnémul... Csak a Halál s az Öröm
parancsol ránk hirtelen hallgatást.
Nem egyéb a mi életünk,
Mint egy hosszas utazás,
Amely után ölel minket
Egy örök boldogulás.
Egy isten van: a hömpölygő idő,
emésztő mult, jövendő rettenet;
kockázunk, míg a számunk ki nem jő,
akkor közönnyel mélyre eltemet.
Ha forró éltünk alkonyán
Int tulvilági kéz -
Nyugvó helyére tört szivünk
Letenni oly nehéz.
Halálod néma és magányos utazás
az űr futóhomokján át, az űr
dallammá élesedik, dallam-kaszává.
Partitúráját nem láthatja senki.
A legtöbb ember addig él, ameddig él -
haló porunkat az eső belemossa a talajba,
s csak más lábára nem illő cipőink tátognak utánunk,
és félretaposott sarkuk őrzi azt, ami bennünk egyéni volt,
míg utódaink a múlt kacatjait szemétre nem vetik.
Élünk tovább a nagy Tejutnak
Tán százezer uj csillagán,
De szerteszórva, öntudatlan.
Minő alakban? Az talány.
Szivemből gyöngy, vagy drágakő lesz,
Agyamból fényes napsugár,
Mely egy Mindenséget bejár;
Mig két kezem, sziklákba nyomva,
Vulkánok láváját kidobja.
Volt anyagom csak meg se sejti,
Hogy uj körében mit művel
Ujabb erő uj tettre készti,
Körforgását végezni kell!
Istenem! oly sokan a haláltól félnek! -
Engemet elkábit ez a tenger élet,
Hiszen nincsen halál a nagy mindenségbe',
Csak élet, csak élet, - nincs kezdete, vége.
Férfikor jön ifjúságra,
életed gyümölcsös ága,
az is elvirít.
Szirmát minden nap elejti,
táncát bármikép is lejti
évek rózsája a szélben, az is elvirít.
Az a fény,
melyet az ember halálában felfelé mozdít
csupán Isten testületi tanácstermének
vissza nem tükröződő neonfénye.
Facebook
Pinterest