Dura Máté
1859. szeptember 8. — 1939. március 30. költő, hírlapíró és hivatalnok
Sírok között bolyongva, megcsap Az elmúlás lehellete, Úgy érezem: én se vagyok több, Mint a fa hulló levele! Ha testileg megszűntem élni, Idők vihara elsodor, Anyagom, e csipetnyi por, Benne lehet a falevélben, Nem sejtve: éltem vagy nem éltem.
Élünk tovább a nagy Tejutnak
Tán százezer uj csillagán,
De szerteszórva, öntudatlan.
Minő alakban? Az talány.
Szivemből gyöngy, vagy drágakő lesz,
Agyamból fényes napsugár,
Mely egy Mindenséget bejár;
Mig két kezem, sziklákba nyomva,
Vulkánok láváját kidobja.
Volt anyagom csak meg se sejti,
Hogy uj körében mit művel
Ujabb erő uj tettre készti,
Körforgását végezni kell!
Kereslek a nagy emberáradatban, Mely az utczák medrében kavarog, Kereslek, űzlek lázzal, szakadatlan, Mint a futó hab a futó habot; Ki nem fáradva, soha nem pihenve Siklom keresztül az örvényeken, Csak egy a czél: eljutni közeledbe, Csak egy a hit: hogy megjelensz nekem.
Facebook
Pinterest