Versek a halálról
A haláltól nem félek, a halál nem rossz, a halál a nehéz
életből csak egy darab,
a hosszú haldoklás az, ami rémes, ami rossz még,
midőn a kilőtt érzékek mindenről, mindenről erőtlenül
visszahullanak.
Mondd, mit ér az,
ha szeretjük egymást,
ha jót teszünk,
áldozatot hozunk
és lemondunk valamiről,
türelmesek vagyunk és elnézők,
ha megbocsátunk egymásnak,
mit használ az,
ha minden napot újra kezdünk
reményben és hűségben,
- de a szeretet és mi magunk is
egyszer a múlandóság
sötétjébe hullnak...
Sejtem, tudom, hogy nincs halál!...
Amint lejár a földi élet,
A láthatatlan tűz: a lélek
Lobogva más csillagra száll.
Szeles, fázós földről, emberek,
Csupa sebbel kell majd mennetek:
Szinte mind maradna boldogan,
Ha fölébe már a rög zuhan.
Fehér kendővel integet,
ki messze megy -
valakit biztos nem talál már itt az éj,
valami gyönyörű mindennap véget ér.
Halálom elől
- míg nem túl rámenős -
elszaladhatok,
és mihelyt utolér,
már ott se vagyok.
Akkor, szenvedés, te sajogva-édes,
megjelentél hirtelenül utamban...
S a halál ádáz gyönyörét fenékig
itta ki lelkem.
Napjainkat, mint füst, befutja
Értelmetlenség, köd-gomoly -
Halál, te minden rejtvény kulcsa,
Láncainkból föloldozol.
E földi lét nem földi titka mindjárt tudni fogom, mi volt,
mindjárt feledek minden miértet, minden holt, meddiget, mikort,
minden vágyat, mi tovatűnik, minden reményt, mi elszaladt,
s megértem végre: minden halál mindig az életből fakad.
Amit az élet tőled megtagadt,
Megadta a sír, bárha oly sötét;
Itt elvesztetted szívnyugalmadat,
S a túlvilágon újra felleléd!
S azért nyugodj hát békén, csendesen,
Mi majd virággal fedjük sírodat,
Emléked nálunk örökös leszen:
Költészeted szent ereklyénk maradt!
Ó, az élet egyetlen közös tulajdonunk.
A halál kinek-kinek magánügye.
Aki meghal, magára marad körülhatároltan, mint a pont,
aki él, mint a fény, mások életébe árad.
De ki állhat ellent halál hatalmának?
Ki mond ellent az ég szent akaratjának?
Ah! valakik egyszer, az élet urának
Örök tetszéséből, lételre jutának.