Versek a halálról
Nemcsak érzem, de hallom, mint a hallomást:
a porlandó, percegve pergő perceket,
az elmúlást.
A halál nékem nem fekete börtön,
nem fázlaló, nem is rút semmiképpen:
egy ajtó bezárul itt-lenn a földön,
s egy ajtó kinyílik ott-fenn az égen, -
ez a halál.
Szeretnék néha visszajönni még,
Ha innen majd a föld alá megyek,
Feledni nem könnyű a föld izét,
A csillagot fönn és a felleget.
Gyönge az a lélek, mely az élet súlyát
Nem bírva, leroskad a pálya felén;
Nem férfi az, aki fölveszi a gyilkot,
Melyet vigaszul hagy a futó remény.
Ki gyáván várja a halált,
Magába zárja azt a föld,
Midőn a száj lilára vált
S két szeme rémületre tört.
Mi szép, mi szép volt a halotti ágyon!
Mint hajnalban ha fényes hattyu száll,
Mint tiszta hó a téli rózsaszálon:
Lengett fölötte a fehér halál.
És hogyha egyszer már
A szolga emberré emelkedik,
Éhen hal meg vagy a bitófán,
De többé szolga nem lesz!
És nem vesz rajtuk erőt a halál.
Nem hallják immár a sirály jaját
s a parton megtörő hullám zaját;
hol virág lélegzett, fejét virág
nem emeli az erős szélbe már;
bár nincs eszük, s feküsznek mereven,
lényegük általüt a százszorszépeken,
s nap felé tör, amíg csak a nap áll,
és nem vesz rajtuk erőt a halál.
A mérget, meg a tőrt, meg a golyót
az én kezeim sosem érik el.
Az én halálom: százszoros halál!
Az én halálom az, hogy élni kell!...
Mert mi vagyunk
az igazi temető, szívünk a megtelt sírgödör,
fekszik benne az ifjú halott, jár, kél, él,
mosolyog, sorra mondja az emlékeit, verset
ír, Párizsba utazik, fényképeket mutogat,
soha el nem múló nyárban csónakázik,
soha nem öregszik, s míg élünk, meg sem halhat,
s vigasztalásul kigyújt bennünk egy kis örökkévalóságot.
Képzeleted, mindaz, ami
beléd van préselődve,
felfalja a falánk idő,
beleiszik velődbe,
aztán eldob; a szél csak üresen
kongó konzervdobozba:
üresen kongó csontjaidba
rúghat röhögve, felzokogva.
Anyád méhébe vissza nem gurulhatsz
csak a föld méhébe hullhatsz
a vakszerencsénél is síkosabb
gödörbe
pörögve
örökre.
Facebook
Pinterest