Versek a halálról
S higgyétek el nekem,
hogy a halálban nincsen veszteség,
hogy a halál csak újabb fordulat:
mert minden hangulat egy élet,
és minden élet csak egy hangulat.
Ha az ember meghal, minden dolga
olyan, akárcsak sohasem lett volna.
Egy helyen marad meg igaz valója:
a fénysugáron, mely leválik róla.
S úgy fogok majd otthon meghalni, Mint egy kölyök, Akinek tréfa volt az élet És ok nélkül pihenni tér meg.
Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő, az utolsó szentség után, csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő, s kövér gyom burjánzik buján.
A gyermek nyugszik anyja méhén, a hulla fekszik sírja mélyén - oly egy a kezdet és a vég.
Feledt kérdésként, választalan Bukjam csöndbe omoltan: Ha nem voltam, ne vágyjak lenni S maradjak titok, hogyha voltam.
Eltöm a föld és elmorzsol a tenger: azt mondják, hogy meghalok. De annyi mindenfélét hall az ember, hogy erre csak hallgatok.
Nincs jobb világ a másvilágnál, mely halkan létlen létre bont, mert jobb ha nem látsz, mint ha látnál, s hol semmi érzés, semmi gond. Mert jobb ha nem látsz, mint ha látnál, és jobb a száraz, puszta csont ez ideges, husos világnál, mely oly keserves és bolond.
És nincs tovább. A többi már, a többi annyi volt csak, elfelejtett kiáltani mielőtt földre roskadt.
Halál, terítsd rám köntösöd, hisz fázom, Gonosz szélvész s vihar dúl bennem és süvölt, A vágy-sakálsereg az égre fölüvölt S bus esten meztelen bőrig megázom.
Facebook
Pinterest