Idézetek a társadalomról
Ha távoli bolygóról érkezve közelednék a Földhöz és fülelnék kicsit, milyen itt a világ, vagy legalábbis az, amit belőle a sok ezernyi rádió hangzavara mutat, először megriadnék, nem is akarok landolni, gondolnám, ezek itt mind gyakorló őrültek. Háború, tömegmészárlás, merénylet, éhínség, nyomor, környezetmérgezés, korrupció és nagyhatalmi hamiskártyázás hírei, ugyanakkor gyermekded szórakoztatás, csacsi fecsegések, értelem és érzelem teljes hiányáról tanúskodó cukrosrózsaszín tereferék. Furcsa népség. Aztán meggondolnám magam és mégiscsak besurrannék közéjük, mert kíváncsivá tennének, de valószínűleg egy kicsit félnék emberré válni.
Az örökös segélyezés mindent elrontott Afrikában, ezt most már kijáró jussnak tekintik, a nyugat meg fizet, mert rossz a lelkiismerete, de ha nem fizetne, a dél emlékeztetné rá, hogy ez a dolga.
A nyomor egy aratógép: mindent felaprít bennünk, ami a másik emberrel való kapcsolat megteremtéséhez kell, és otthagy minket üresen, minden érzéstől megfosztva.
Egy olyan világban élünk, ahol a doktorok lerombolják az egészséget, a jogászok lerombolják az igazságot, az egyetemek lerombolják a tudást, a kormányok lerombolják a szabadságot, a sajtó lerombolja az információt, a vallás lerombolja az erkölcsöket, és a bankok lerombolják a gazdaságot.
Rögeszme!... És hogy annak képzelem magam, aki látszatra, kifelé, az emberek szemében vagyok - ez talán nem rögeszme? Az ő kedvükért hordom csak álarcomat, esküszöm: mint valami igazolványt, felmentést, jelvényt, hogy félre ne tegyenek, ki ne toloncoljanak, le ne tartóztassanak.
Szívünk változásért eped. Szemeink változásért könyörögnek. Nevetésünk, könnyeink, szívdobogásunk változást kér.
Ártatlan emberek üldözése (...) mindig deformálja az össztársadalmat. Mindig a nagy hangon meghirdetett, vagy a mélyen elfojtott előítéleteket, gyanakvásokat, egyesek és embercsoportok közötti gyűlölséget, a szorongásokat gerjeszti.
Én nem provokálok, csak nem mismásolok. A kettő nem ugyanaz. A mai társadalmi közeg arra épül, hogy sunnyogjunk. Nem mondunk igeneket, nem mondunk nemeket. Nem állunk ki valami mellett, mert azon agyalunk, hogy az hasznos-e.
Léteznek igen furcsa alkatú emberek: nem élhetnek szenvedés nélkül. Ha már nem szenvednek semmiben, képzelt betegekké válnak. Nemcsak az egyes emberek, hanem egész korszakok is szeretnek így szenvedni.
Az erkölcsi törvények hely és idő szerint változnak. Egyesek ürügyet látnak ebben, hogy egyiket se tartsák be.
Ez a sok és zavaros megváltó, aki lépten-nyomon föltűnik, legjobb jele annak, hogy katasztrófa felé haladunk.
Az új hatalom képviselői, mind a katonaiak, mind a polgáriak, többségükben nem értették az országot, és ügyetlenül bántak a néppel; önmagukban jelentéktelenek voltak, de minden lépésükön érezni lehetett, hogy egy nagy gépezet apró részei, s mindegyikük mögött hosszú sorokban és számtalan lépcsőzetben ott állnak a hatalmasabb emberek és a nagyobb intézmények. Ez adott nekik olyan tekintélyt, amely messze túlhaladta személyiségüket - s olyan mágikus befolyást, amelynek mindenki behódolt.
Csak azok, akik számolatlanul költöttek többet, mint amennyit kerestek, csak ők látták az életet könnyűnek és szépnek.
A messzeségből ide érződött a tőzsdék egészségtelen árfolyamhullámzása. A hasznok, amelyek ezekből az árhullámzásokból származtak, láthatatlan kezekbe folytak, a károk pedig a monarchia legtávolabbi sarkáig elértek, és szétáradtak a kiskereskedők között egészen a viszonteladókig és a fogyasztókig.
Minden emberi nemzedéknek megvan a maga illúziója a civilizációval való kapcsolatáról: egyik nemzedék azt hiszi, hogy részt vesz a fölvirágzásában, a másik pedig azt, hogy kialvásának tanúja.
Facebook
Pinterest