Idézetek a társadalomról
Amerika az ennivaló vidámparkja lett... egy folyamatos karnevál ízletes, zsíros, sós, édes és mindenekelőtt könnyen hozzáférhető és olcsó gyönyörökből. Hát hogyan is lehetne elvárni, hogy az ember elmegy a vidámparkba, de nem ül fel a körhintára?
A kevesebb vagyonnal megáldott társadalmi rétegekben sok intelligens ember kallódik el.
Messze fénylő igazság az, hogy mindnyájan bőségben élhetnénk, ha nem volnának közöttünk olyanok, akik elvonják a mások szájától és eltékozolják egyetlen éjszaka azt, amit tucatnyi szorgalmas ember egy hónap alatt fárasztó munkával összegyűjt.
Az emberek egyszerűek, az élet mégis bonyolult, itt a gazdag is úgy panaszkodik, mint egy nyomorult.
Talán tényleg a fiataloké a világ manapság a számítógépes nyelvvel, a tini újságírókkal és internet-milliomosokkal. Mindenki gyorsaságot, újdonságot követelt, ráadásul azonnal. Minden rögtön történt, minden online volt, minden könnyű volt. A lassú, feleslegessé vált emberi lényeket pedig kihajították, akár egy elavult számítógépet.
Ahogy a választott közösségedben szocializálódsz, úgy veszed fel óhatatlanul az életvitelét is, eggyé válsz közülük, hiszen együtt lélegeztek, együtt cselekszetek, együtt léteztek.
Az a közeg határozza meg, hogy mit tartasz követendőnek, mit tűrsz el, és hogyan ítélkezel mások felett, amelyben létezel.
Azok a jelek, amelyeket az emberek hagynak, túlságosan gyakran sebhelyek. Az ember felhúz egy ocsmány plázát, államcsínyt hajt végre, megpróbál rocksztár lenni, és közben azt gondolja: "Most már emlékezni fognak rám", azonban (a) nem fognak emlékezni, és (b) csupán még több sebet ütött. Az államcsínyből diktatúra lesz. A plázából fekély.
Nincs helyes meg helytelen, csakis közvélekedés.
Az az igazi szegénység, ha valaki már álmodni sem mer.
Ott a televízió, minden benne van. Nézd, hallgasd, térdelj, imádkozz! Reklámok. Már nem csinálunk semmit, nem is várják el tőlünk, minden automatizált. Akkor mi minek kellünk? Fogyasztónak (...)! Jól van, ha sokat vásárolsz, mintapolgár vagy, de ha nem vásárolsz sok mindent, ha nem, akkor mi vagy, kérdem én, mi vagy? Elmebeteg! Ez így van (...). Ha nem vásárolsz vécépapírt, új kocsit, turmixgépet (...), agyba operált sztereó fejhallgatót, csavarhúzót beépített radarrendszerrel, hanggal vezérelt számítógépet...
Az emberi szellem olyan viszonyokat teremt, amelyekkel szemben az ember természetes hajlamai már nem állják a versenyt. Azok a kulturálisan és ösztönösen, genetikailag programozott viselkedési normák, melyek a történelmileg legkevésbé régi múltban még erények voltak, jelen körülmények között romlást hoznak ránk.
Az ember mély sebet ejt a természeten. Az isteni alkotáson ott látható az emberi munka okozta arcseb. Úgy látszik, az embernek az a küldetése, hogy elvégezzen bizonyos dolgokat. A teremtést kisajátítja az emberiség számára. Ez a szerepe. Elég merész hozzá, majdnem azt mondhatnók: eléggé istentelen. Az együttműködés néha sértő. A tiszavirág éltű, örökké haldokló ember kikezd a végtelennel. A természet árapályával, az egymáshoz kívánkozó elemekkel, a környező jelenségekkel, a mélységben áradó hatalmas erőkkel az ember szembeállítja a maga ostromzárát. Ő is elmondja a maga ne tovább!-ját.
A szakértők végül is oda juttatták a világot, ahová csakugyan eljutott. Mi lenne most, ha végre az egész vonalon megszólalna és közbeszólna a magánember? Megszólalna és azt mondaná: "Kérem, rólam is szó van." (...) Mi lenne, ha végre közbeszólna a magánember Péter és János? A szakember ezt feleli: "Óriási zavar lenne belőle." De ez egyáltalán nem biztos. Mert Európa pillanatnyi helyzetképe megint csak azt bizonyítja, hogy óriási zavar keletkezett világszerte a magánember közbeszólása nélkül is.
A társadalom, melynek egyetlen célja a hibái elfelejtése, nem lehet hosszú életű.
Facebook
Pinterest