Paulo Coelho

Hiába dalol a madár a szabadságról, a kalitkában csak rab marad.

Az emberek azt hiszik, hogy Isten egy matematikus, pedig nem az. Ha egyáltalán valaki, akkor sakkjátékos lenne, aki megelőzi az ellenfele lépését, és már készül a legyőzésére.

A megrögzött hazudozók olyan emberek, akik népszerűségre és elismerésre vágynak. Ha szembesítik őket a valósággal, mindig megtalálják a módját, hogy kitérjenek előle, makacsul ismételgetve a saját igazukat, vagy azzal vádolva az őket meghazudtolókat, hogy valótlant állítanak.

Háborúban az első áldozat az emberi méltóság.

A szerelem a másik emberben való hit, és az arcát mindig homály kell, hogy fedje. Minden pillanatot érzéssel kell megélnünk, mert ha megfejteni és megérteni próbáljuk, szertefoszlik a varázslat.

Akár kanyargós, akár egyenes úton haladunk, akár a legmagasabb hegy tetejére, akár a tenger mélyére megyünk, mindig bíznunk kell a kézben, amely vezet.

Mindenki, aki elvesztett már valamit, amiről azt hitte, hogy örökre az övé, végül rádöbben, hogy semmit nem birtokolhat igazán.

Az élet mindig kivárja a válságot, hogy aztán a legcsodálatosabb oldaláról mutatkozzon meg.

A legfontosabb lecke: megtanulni szeretni. Egyre jobban szeretni. Mert eltűnnek a nyelvek, a próféciák, az országok, és az utca, ahol lakom, a villanyoszlopok, ez a ház, a nappali bútorai... és eltűnik az én testem is. De egy dolog örökké megmarad az univerzum lelkében: a szeretetem. A hibáim ellenére, a rossz döntéseim ellenére, amelyek szenvedést okoztak másoknak, és minden olyan pillanat ellenére is, amikor azt hittem, hogy nem létezik.

Nézem az embereket, akik jönnek és mennek, és mindannyian nagyon belemerülnek a saját kis világukba, amely olyan apró, hogy belefér egy mobiltelefon képernyőjébe - nem csoda, hogy nem tudják levenni róla a szemüket és a fülüket.

Hagyd, hogy néha elragadjon az éjszaka, nézd a csillagokat és engedd, hogy megrészegítsen a végtelenség érzése. Az éjszaka, a maga minden sötétségével, egyben út is a megvilágosodás felé. Az éjszaka, melynek misztériumai közelebb visznek minket Istenhez, olyan, akár a sötét kút, melynek a legmélyén szomjoltó víz van: fekete árnyaiban valahol ott rejlik a láng, amely fellobbanthatja a lelkünket.

Hihetetlen, mennyire értenek hozzá az elveszett lelkek, hogy felismerjék egymást, és egymásra találjanak, egyesítve a fájdalmaikat!

Minden reggel, amikor úgynevezett "új napra" ébredek, kedvem lenne újra lehunyni a szemem és nem fölkelni az ágyból. De muszáj.

Engem a boldogság a legkevésbé sem érdekel. Én nem boldogan akarok élni, hanem szerelmesen, ami veszélyes, hiszen soha nem tudhatjuk, mi vár ránk.

Mi rossz van az unalomban? Őszintén szólva, egyáltalán semmi. Csak... csak az a titkos rettegés, hogy mi van, ha váratlanul, egyik pillanatról a másikra minden megváltozik, és én ott állok felkészületlenül.