Paulo Coelho

Amikor a múlt olyan emléket idéz az eszünkbe, amely feltép egy régi sebet, hirtelen az összes többi sérülés is a felszínre kerül, olyannyira, hogy a lélek vérezni kezd, és addig abba sem hagyja, míg térdre nem rogyunk, és ki nem tör belőlünk a zokogás.

Minden erőmmel harcoltam ezért a szerelemért, de most elfáradtam. A kő, amely a szívemet nyomta, mára sziklává nőtt, és dobogni sem engedi a szívemet. Az pedig utolsó leheletével azt súgta, hogy más világok is léteznek.

Csak a szerelem adhat értelmet annak, akinek nincs semmije.

Én nem kértem azt, hogy boldog legyek; csak annyit kértem, hogy ne legyek annyira boldogtalan és nyomorult, amilyennek éreztem magam.

Amikor egy nő hagyja, hogy egy férfi segítsen neki, az mindig kiszolgáltatottá teszi: a férfiak pedig éppen erről álmodnak.

Mindenki kacérkodik a veszéllyel, persze azt feltételezve, hogy a veszély nem létezik.

Soha ne legyél szerelmes. A szerelem méreg. Ha beleszeretsz valakibe, elveszíted az irányítást az életed felett, hiszen a szíved és az elméd már másé. Veszélybe kerül az életed. Mindent megteszel, hogy megtartsd a szeretett személyt, és elveszíted a veszélyérzetedet. Ez a megmagyarázhatatlan és veszélyes érzés, amit szerelemnek hívnak, elpusztít mindent, ami te vagy, és helyette az marad, akinek a szeretett személy akar látni.

A szerelem hirtelen öl, és nem hagy maga után bizonyítékot.

Az éremnek mindig két oldala van. Azok, akiket elhagyott a szerelemnek nevezett kegyetlen istenség, szintén hibásak, mert a múltba révednek, és azon rágódnak, hogy feleslegesen szőttek annyi tervet. De ha tovább kutakodnának az emlékezetükben, eszükbe jutna az a nap, amikor az a mag kicsírázott, és ők hagyták növekedni és még gondozták is, míg akkora fa nem lett belőle, amit már nem lehet kitépni.

Nincs az az erős szél, amely új irányba fordíthatná a hajót.

Ha nem tudjuk, merre visz az élet, eltévedni sem tudunk.

Találd ki, mit akarsz, és igyekezz túlteljesíteni az elvárásaidat. (...) Gyakorolj rengeteget, és tedd nagyon magasra a lécet, válassz olyan távoli célt, amit csak nagyon nehezen érhetsz el. Mert ez a művész missziója: átlépni a saját korlátait. Az a művész, aki keveset akar és azt el is éri, tévúton jár.

Az életünk előre meg van tervezve, egészen a legapróbb részletekig: megszületünk, tanulunk, egyetemre megyünk, keresünk egy férjet, hozzámegyünk - akkor is, ha a világ legrosszabb férje, nehogy azt mondják a többiek, hogy nem kellünk senkinek -, aztán gyerekeket szülünk, megöregszünk, és esténként kiülünk egy székre a ház elé, hogy nézzük az arra járókat, miközben úgy teszünk, mintha mindent tudnánk az életről, de egy pillanatra sem tudjuk elhallgattatni a szívünk hangját, amely azt ismételgeti: kipróbálhatnál valami mást is.

Amikor egy ország világhatalomra tör, annak mindig megvan az ára.

Miután mindkét oldalon meghal néhány ember, végül mindig a béke győz.