Paulo Coelho

Miért fontosabb a Szeretet a Hitnél: mert a Hit csak egy út, amely elvezet a Nagyobb Szeretethez. Miért fontosabb a Szeretet a Jótékonyságnál? Mert a Jótékonyság csak a Szeretet egyik megnyilvánulása. És az egész mindig fontosabb, mint valamely része.

Semmi nem fontosabb, mint hogy adni tudjuk abból, ami a Szeretet tükröződése az életünkben. Ez az igazi egyetemes nyelv.

Azok, akik szenvedést okoznak másoknak, hatalmuk gyakorlása pillanatában egy ismeretlen szörnyeteg hatása alá kerülnek, de mihelyt hazatérnek, szerető családapákká, hű hazafiakká és csodálatos férjekké változnak.

Nem azok vagyunk, akik lenni szeretnénk. Azok vagyunk, akinek a társadalom akar látni minket. Azok vagyunk, akinek a szüleink elképzeltek minket. Senkinek sem akarunk csalódást okozni, óriási szükségünk van rá, hogy szeressenek. Ezért inkább elfojtjuk önmagunkat.

Aki (...) a varázslatos és titokzatos emberi kapcsolatokra mindig magyarázatot keres, az éppen azt veszíti el, ami a legjobb dolog az életben.

Titokban minden házasember vonzódik valakihez. Ez persze tiltott dolog, de az élet sóját éppen a tiltott dolgokkal való incselkedés adja.

Lehullott falevél vagyok, aki azt hitte, hogy örökké él, és aztán úgy halt meg, hogy maga sem tudta, miért. Falevél vagyok, aki szerette a napot és a holdat, sokáig nézte az elhaladó buszokat és a zajos villamosokat, és soha senki nem szólt neki, hogy tél is létezik a világon. Ezek a levelek éltek és virultak, amíg lehetett, aztán egy napon megsárgultak, és a fa megvált tőlük. Nem úgy búcsúzott el tőlük, hogy viszontlátásra, hanem úgy, hogy Isten veletek, mert tisztában volt vele, hogy soha többé nem térnek vissza.

A nagy viharok előtt mindig van egy pillanat, amikor eláll a szél, és minden elcsendesül.

A féltékenység az az érzés, amely azt súgja nekünk: "mindent elveszíthetsz, amiért annyit küzdöttél". Minden másra vakká tesz, mindenre, amiben örömünket leltük, a boldog pillanatainkra és az olyankor még tovább mélyült kötelékeinkre.

Mindenkinek vannak olyan napjai, amikor azt mondhatja: "bizony, az életem nem pont olyan, amilyennek elképzeltem". De ha az élet megkérdezné, mit tettél érte, vajon mit felelnél neki?

Álmodni nem olyan könnyű, mint hinnénk. Éppen ellenkezőleg. Veszélyes is lehet. Amikor álmodunk, hatalmas energiákat indítunk útnak, és tovább nem rejtegethetjük magunk elől az életünk valódi értelmét.

Amikor kergetünk egy álmot, annak mindig ára van. Lehet, hogy a szokásainkról kell lemondanunk érte, lehet, hogy más nehézségeken kell keresztülmennünk, az is lehet, hogy csalódnunk kell. De nincs az az ár, ami túl nagy volna egy olyan ember számára, aki nem élt. Mert ez az ember egy napon visszatekint, és hallja, ahogy a szíve azt mondja: "elpazaroltam az életem".

Ha szeretünk valakit, mindenre föl kell készülnünk. Mert a szeretet olyan, mint a kaleidoszkóp, amivel gyerekkorunkban játszottunk. Állandó mozgásban van, és soha nem ismétli önmagát. Aki ezt nem érti meg, az arra van kárhoztatva, hogy olyasmiért szenvedjen, aminek éppen hogy boldoggá kellene tenni minket.

A félelem ragályos, az állandó rettegés, hogy soha nem találunk olyan partnert, aki életünk végéig mellettünk marad. És e félelem nevében bármire képesek vagyunk, arra is, hogy beérjük valakivel, aki nem a legmegfelelőbb választás, de meggyőzzük magunkat, hogy ő az igazi, az egyetlen, akit nekünk szánt a sors.

A biztonság keresése nagyon hamar átalakul őszinte szerelemmé, minden könnyebb lesz és édesebb, az érzéseinket pedig belegyömöszölhetjük egy dobozba, és eldughatjuk egy szekrény mélyére valahol a fejünkben, ahol örökre rejtve maradhatnak.