Paulo Coelho

A nyár közeledtével furcsa gondolataink támadnak: kisebbnek érezzük magunkat, mert több időt töltünk a szabadban, és ez új távlatokat ad a világnak. Távolabb kerül a horizont, a házunk falain és a felhőkön is túlra.

Eljön az idő, amikor mind ugyanazt csináljuk. A gyerekek megnőnek, elköltöznek egy másik városba, vagy akár másik országba, mi pedig nyugdíjasok leszünk és mossuk az autónkat - még akkor is, ha megengedhetnénk magunknak, hogy ezt más tegye meg helyettünk. Mert egy bizonyos kor után fontos, hogy jelentéktelen dolgokkal üssük el az időnket, megmutassuk a világnak, hogy még működik a testünk, nem felejtettük el becsülni a pénzt, és továbbra is alázattal végezzük a teendőinket.

Lehetséges, hogy a világ összes férfija közül sikerült hozzámennem az egyetlenegyhez, aki abszolút tökéletes? Nem iszik, nem marad ki, nincs olyan napja, amelyet kizárólag a barátainak tart fenn. Az ő élete a családra korlátozódik. Álomszép lehetne - ha nem volna rémálom. Mert nekem iszonyatos teher, hogy mindennek én is megfeleljek.

Az olyan szavak, mint "optimizmus" vagy "remény", amelyeket azokban a könyvekben lehet olvasni, amelyek az életre akarnak felkészíteni és az önbizalmat hivatottak növelni - tényleg csupán szavak. Azok a bölcsek, akik kimondták őket, talán az értelmüket keresték, minket pedig kísérleti nyúlként használtak, hogy megnézzék, hogyan hatnak ránk.

Mások tragédiája mindig segít enyhíteni a saját szenvedéseinket.

Akinek valódi problémái vannak, annak nincs ideje depressziósnak lenni.

Nem kell mindig mindenkinek boldognak lennie. Igazából erre senki sem képes. Meg kell tanulnunk kezelni az élet valóságát.

Kedves depresszió, ne gyere közelebb! Ne kellemetlenkedj! Keress valaki mást, akinek több oka van rá, hogy a tükörbe nézve azt mondja: "Nincs értelme az életemnek." Ha akarod, ha nem: tudom, hogyan győzzelek le. Depresszió, csak pazarolod rám az időd.

Az újságíró karrierje olyan rövid, mint az atlétáké. Korán jutunk dicsőséghez és hatalomhoz, aztán máris átadhatjuk a helyünket a következő nemzedéknek. Kevesen vannak, akik folytatják, és még feljebb jutnak. A többiek lecsúsznak, kritikusok lesznek, blogot írnak, előadásokat tartanak, és a kelleténél több időt fordítanak arra, hogy lenyűgözzék a barátaikat.

Gyerekkorunkban megtanuljuk, hogy ha sírunk, dédelgetnek, ha szomorúak vagyunk, megvigasztalnak minket. Ha a mosolyunkkal nem érünk célt, a könnyeinkkel bizonyára sikerül.

Nap mint nap ezrével kapjuk az információkat - a plakátokon kifestett, nőnek álcázott tinik hirdetik az örök szépség csodaszereit; a hírekből megtudjuk, hogy egy idős pár megmászta a Mount Everestet, hogy a csúcson ünnepeljék a házassági évfordulójukat; a reklámokból új masszázsgépekről értesülünk; a gyógyszertárak kirakata fogyasztószerekkel van tele; a filmek hamis képzetet keltenek az életről; a könyvek fantasztikus eredményekkel kecsegtetnek; karrier-tanácsadók és bölcsek látnak el minket a legkülönbözőbb tanácsokkal arról, hogy miként valósítsuk meg önmagunkat vagy hogyan találjuk meg a belső békét. És mindez csak arra jó, hogy öregnek érezzük magunkat, beszürkültnek és unalmasnak, ráncosnak és túlsúlyosnak, az érzéseinket és a vágyainkat pedig el kell fojtanunk, mert nem férnek bele az "érett felnőtt" skatulyába.

Én egy olyan választ keresek, amelyet egyelőre nem találok sehol. Miután tucatnyi bölcselkedő könyvet elolvastam, egyértelművé vált számomra, hogy nem megyek velük semmire. Miközben olvastam, hatottak rám, de amint becsuktam a könyvet, el is múlt a hatásuk. Csak mondatok, szavak, amelyek olyan ideális világot mutatnak be, amilyen egész egyszerűen nem létezik. Még annak sem, aki kitalálta őket.

Mindig megéri bízni abban, aki szeret.

Sokszor hallunk olyan óriási ötletekről, amelyek talán megváltoztatják a világot. De ha érzelem nélkül, Szeretet nélkül mondják el, bármilyen logikusan és okosan hangzik is, nem érint meg minket.