Johann Wolfgang von Goethe

Aki tehetséggel s tehetséggé született: megtalálta a lét legszebb formáját.

A múltnál nincsen kényesebb dolog; mint tüzes vashoz, nyúlj félve hozzá: másképp tudomásodra hozná, mily forró saját korod.

Immár minden bércet Csend ül, Halk lomb, alig érzed, Lendül: Sohajt az éj. Már búvik a berki madárka, Te is nemsokára Nyugszol, ne félj.

Élni való minden élet, Csak magadhoz hű maradj. Veszteség nem érhet téged, A míg az lész, a mi vagy.

Az ember azt látja a világból, amit a szívében hordoz.

Engem még a világosan hallható égi szózat sem győzne meg arról, hogy a nő a férfi nélkül szülhet, és hogy a halottak feltámadnak.

Ha egy embert olyannak veszünk, mint amilyen, tulajdonképpen rosszabbá tesszük, de ha olyannak vesszük őt, amilyennek lennie kell, akkor azzá tesszük őt, amivé lehetne.

A nagyok kegye, hatalmasok jóakarata, befolyásosak támogatása, a tömegek elismerése, egyének szeretete, minden változik, hullámzik, visszatartani éppoly kevéssé tudjuk, mint akár a Nap, Hold, csillagok futását, pedig ezek a dolgok nem természeti jelenségek: ha elveszítjük, a magunk vagy mások hibájából, véletlen vagy végzet szeszélyéből veszítjük el, de mindez változékony, biztosak sosem lehetünk felőle.

Ahogy az ember elhatározza, hogy katona lesz és háborúba megy, bátran eltökéli, hogy dacol a veszéllyel, fáradalmakkal, eltűri a sebet, fájdalmat, akár a halált is, de semmiképp sem tudja elképzelni a különös eseteket, amelyekben ezek az általánosságban várt bajok rendkívül kellemetlenül meglepik: ugyanígy jár mindenki, aki nekivág a világnak.

Az Egyház feneketlen bendő, Egész tartományokat bekapott, De még soha jól nem lakott; Csak az Egyház áll arra készen, Hogy bitang holmit megemésszen.

Arcán a fény, ajkán a pír: Nem feledem, míg el nem nyel a sír. Ahogy szemét lesüti, Pecsétjét szívembe üti.

Nem elég tudás és gyakorlat: Türelemmel készül az oldat!

A lélegzés kegye kettős: a friss lég tüdőnkbe jut, s kileheljük ismét. Amaz nyomaszt, frissít emez; az élet ily csudamód vegyes. Áldd hát Isten nevét, amint szorongat, s ha elenged, áldd megint.

A beteljesülés legnagyobb valószínűsége is hagy még egyetlen utolsó kételyt; ezért (...) mindig meglepő, ha valóra válik, amit reméltünk.