Johann Wolfgang von Goethe

A kiválóságot gyakran tekintik egoizmusnak.

Az igazság fáklya, méghozzá rettenetes; ezért próbálunk mind csak úgy hunyorogva elsurranni mellette, mi több, félve, hogy megéget.

Boldog, aki örömmel tesz és a tettnek örül.

Siker és kudarc Váltakozását mi sem tartja féken; Aki férfi, mindig tevékeny.

Épp az kellene, amit nem tudunk, S amit tudunk, semmire sem kell.

Lássam a dolgok erejét és magját, S ne a szavaknak turkáljam salakját.

Lelke forrong, vonzza a távol, Őrültségét maga is sejti már, Csillagot kér az ég boltozatáról, S a földön legmagasabb kéjre vár, S minden közel és minden távol Kevés keblének, oly mély ott az ár.

S ha a természet örök szála egyre Közönnyel orsóra csavarodik, S a lények harmóniátlan tömegje Bosszantó ricsajjá zavarodik, Ki léphet az egyhangú folyamatba, Megélesztve, hogy ritmikus legyen, S az egyest átfogóvá ki avatja, Mely gyönyörű akkordokkal üzen? Vajon ki szít vihart a szenvedélyből? Alkonypírból ki sző mélyebb jelet? S ki hint szirmot, mikor minden virág nől, Ahol a kedves lépeget? Dicső koszorúvá vajon ki fonja A borostyánt, mely magában fakó? Az Olympost egyesíteni ki fogja? Emberi erő, költőkben lakó!

Hunyd be a szemed, hegyezd a füled; a leglágyabb neszben és a legvadabb robajban, a legegyszerűbb hangban és a legemelkedettebb harmóniában; a leghevesebb, legszenvedélyesebb sikolyban és a józan ész legbársonyosabb szavaiban a Természet az, ki megszólal, felfedve és feltárva lényét, erejét, elevenségét és viszonyait, úgyhogy a vak is, kitől a látható világ tapasztalása megtagadtatott, felfoghatja és megértheti a határtalan elevenséget mindabban, ami hallható.

Az érzékek nem csapnak be, az ítéletalkotás az, ami félrevezet.

Nincs oly fény, melynél fátyolát a Természet levetné szépszerével, s mi lelkednek nem fedi fel magát, ki nem csikarhatod azt tőle semmi géppel.

Erdő-mezővel gyorsan eltelek, s kérni madár tollát eszembe sincsen. Minden örömöm lelki kincseimben, hogy könyvről könyvre szökdicsélhetek!

Hadd sírjak! éjbe borulva a végtelen sivatagban. Pihen a teve, pihen a hajcsár, némán számolva virraszt az örmény; én meg, mellette, a mérföldeket számolom innen Szulejkáig, sorra veszem újra az útnövelő, bosszantó kanyarulatokat. Hadd sírjak! nem szégyen a sírás. A siró férfi jó.

Nehéz volna pontosan számot adni azokról az átmenetekről, amelyek hol előrelépésnek, hol visszakozásnak tűnnek, az Isten vezérelte embernek mégis mind javára és hasznára kell hogy szolgáljanak.