Johann Wolfgang von Goethe

A nap a tévedésé és a hibáé, hosszabb idő az eredményé és a sikeré.

A hiúság személyes dicsvágy: nem tulajdonságainkért, érdemeinkért, tetteinkért várjuk, hogy becsüljenek, tiszteljenek, akarjanak minket, hanem egyéni létezésünk okán.

Amit életemben hamis tendenciákat követve tenni próbáltam, végül legalább megtanultam - átlátni.

Véleményeink csak létezésünk kiegészítései. Lássam, hogyan gondolkodol, megmondom, mid hiányzik! A nagyon üres emberek sokat tartanak magukról, a jelesek bizalmatlanok, a megrögzött bűnös pimasz, a jó aggályos. Így jön egyensúlyba minden; ki-ki egész akar lenni, vagy legalább annak látszani önmaga előtt.

Tréfásan azt mondhatnók: az embert kizárólag hibák alkotják, melyek némelyike a társadalomnak hasznos, másikát használhatatlannak találják. Az előbbi fajtákat dicsérjük, ezek az erények; utóbbiakat kárhoztatjuk, ezek neve: hibák.

Az igazságokat sokszor kell ismételni, mert a tévedéseket is sokszor ismétlik.

Mi haszna fáradoznunk, hogy egy ember karakterét bemutassuk, szedjük össze azonban a tetteit, cselekedeteit, és előttünk áll a jellem képe.

A művészetek tanulmányozása, akárcsak a régi szerzőké, bizonyos tartást kölcsönöz a számunkra, kielégülést eredményez bennünk magunkban; nagy témákkal és nagy érzeményekkel töltvén meg bensőnket, úrrá lesz minden vágyon, amelyek kifelé törekednek, ápol viszont minden méltó igényt a csöndes kebelben; és miként festők, szobrászok, építészek, úgy jár a műkedvelő is: magányosan dolgozik olyan élvezetekért, amelyeket másokkal megosztania eszébe sem jut.

Az erkölcsös ember csupán annyiban kelt rokonszenvet és szeretetet, amennyiben vágyakozást észlelnek rajta; ez egyszerre fejez ki birtoklást és kívánságot, gyöngéd szív birtoklását és azt a kívánságot, hogy hasonlóra leljünk valaki másban; amazzal vonzunk, emezzel átadjuk magunkat.

Cselekedj megfontoltan - ez a gyakorlati megfelelője az Ismerd tenmagadnak. Egyiket sem szabad abszolút törvénynek vagy követelménynek tekintenünk, úgy állították elénk mindkettőt, mint a céltábla feketéjét: mindig arra kell céloznunk, de nem találhatjuk mindig el. Az emberek okosabbak és boldogabbak lennének, ha különbséget tudnának tenni saját határtalan céljuk és a körülmények eléjük szabta célok között, s fokról fokra megtanulnák, mire futja eszközeikből.

Ahogy mondani szokás, hogy a baj sosem jár egyedül, úgy a szerencséről is el lehet mondani ugyanezt, sőt más körülményekről is megállapítható, hogy többnyire harmonikusan gyülekeznek körénk, akár azért, mert a sors rendeli úgy, akár azért, mert az emberben van valamiféle erő, ami vonzza az összetartozó dolgokat.

Későn látjuk be, hogy erényeink kifejlesztésével együtt építjük a hibáinkat. Amazok ugyanis emezekben gyökereznek, és a gyökér titokban, láthatatlanul éppoly erővel ágazik szerte, mint a korona a napfényben. Mivel mármost erényeinket többnyire tudatosan, készakarva gyakoroljuk, fogyatkozásaink ellenben öntudatlanul törnek ránk, tehát amazokban ritkán telik örömünk, emezek ellenben szüntelenül kínoznak, gyötörnek. Itt rejlik az önismeret legnehezebb része, már-már megölő betűje.

A tehetséges ember jellemző természeti adománya: könnyű felfogás, kiváló memória, nyelvkészség.

Az élet minden élvezete a külső jelenségek szabályos váltakozásában gyökerezik. Éj és nap forgása, az évszakok visszatérése, virág és gyümölcs fejlődése, meg ami még az idők során elibénk kerül és gyönyörűségünkre szolgál kínálkozva, sőt követelődzve: ezek a földi lét igazi rugói.

A leányban azt szeretjük, ami, az ifjúban azt, amit ígér.