Johann Wolfgang von Goethe

Ha tévedek, bárki észreveheti, azt nem, ha hazudok.

Sokkal inkább beleképzelhetjük magunkat: oly agynak állapotába, mely a leghatározottabb tévedésben leledzik, mint olyanéba, mely féligazságokkal áltatja magát.

Ki holtig küzdve fáradoz, az megváltást remélhet.

Ha napszerű nem volna már a szem, Nem láthatná meg a napot sohasem. S ha nem lappangna bennünk égi szikra, Az isteni szép sohsem boldogitna.

Vágyaink a bennünk szunnyadó képességek előhírnökei.

Ha fiatalok akarunk maradni, mindennap olvassunk el egy költeményt, hallgassunk egy kis zenét, nézzünk meg egy szép festményt, és, amennyiben lehetséges, tegyünk valami jót. Az ember legfőbb érdeme éppen az, hogy amennyiben teheti, felülkerekedik a külső körülményeken, és minél kisebb befolyást enged azoknak.

A halál pillanata az, amikor a lélek elhagyja az irányító központi erőt, de csak azért, hogy újabb kapcsolatokat létesítsen, hiszen természeténél fogva halhatatlan.

Egyek vagyunk, bármilyen messzi útra ha elmennél, Alkonyodik, csillagok fénye gyúl már, bár itt lennél!

Ábránd, csaló varázs. A pompás érzelem, mi életet teremthet, A földi zűrzavarban holtradermed.

Nem forraszt a szó szívet szívekhez, Ha nem szívedből érkezett.

Mit át nem érzel, kár azért a hajsza; Ha nem lelkedből árad át.

Mi csillog, az csupán a percnek érték, A nagy mű szebb utókort is megér még.

Ki minden percet megragad: Az győz a sors felett.

A mámor kell nekem, mi legfájóbb gyönyör, Szerelmes gyűlölet, mi frissítőn gyötör.

A kín meg a röpke kéj, Siker, kudarc, veszély Felváltja egymást sebtiben.