Dean Ray Koontz

Azért létezünk, hogy szeressenek és szeressünk, mert számunkra a szeretet az egyetlen dolog, amely rendet, jelentést és fényt hoz a létezésbe. Ez biztosan így van, különben vajon milyen célt szolgálna az emberi lét?

A szeretet olyan, mint a napfény, amely az űrön keresztül utazik egy örökkévalóságon át, és sosem szűnik meg létezni. A szeretet örökké tart.

Az álmok mindig valóra válnak. A gond az, hogy sokan egy bizonyos álmot kergetnek, és nem veszik észre a sok-sok beteljesült álmot maguk körül.

Az élet olyan, mintha egy cukrászdában áfonyás süteményt kapnánk, holott barackos-diósat rendeltünk. Nincs olyan sok barack vagy dió, és az ember azzal van elfoglalva, hogy mi az, ami hiányzik, pedig sokkal okosabb lenne, ha rájönne, hogy az áfonyának is jó íze van.

Mivel Isten kegyes, mindennek megvan a maga oka. Meg kell ismernünk a veszteség fájdalmát, mert ha nem így lenne, nem éreznénk könyörületet mások iránt, és önző szörnyetegekké, rideg, számító lényekké válnánk. A veszteség fölött érzett mérhetetlen fájdalom alázatra tanítja gőgös fajtánkat, meglágyítja érzéketlen szívünket, és jobb emberekké tesz minket.

Olykor egy érintés, egy csók, egy ölelés többet mond minden szónál, többet, mint egy józanul kigondolt tanács, vagy terápia, amivel egy pszichológus szolgálhat.

Jót akarunk, jót akarunk egymásnak és meg is próbáljuk, hogy így legyen, de bennünk van a sötétség, és állandóan harcolnunk kell ellene.

Egy dolgot nagyon szeretek az emberekben: a legparányibb reménytől is képesek szárnyalni.

Ha megvakulnék, arcának emléke segítene életben maradni az örök sötétségben.

Egyesek számára a múlt egy lánc, melynek minden szeme egy-egy nap, mely sötét helyekhez van kikötve, mint egy-egy gyűrűhöz; a holnap pedig a tegnap rabszolgája.

A rémület megváltoztat bennünket, mert nem tudunk feledni. Meg vagyunk verve az emlékezettel. Akkor kezdődik, amikor elég idősek vagyunk ahhoz, hogy megértsük, mi a halál, és rájöjjünk, hogy előbb vagy utóbb elveszítjük a szeretteinket. Soha nem leszünk már a régiek. De azért rendbe jövünk. Folytatjuk.

A humor és a halál közeli rokonok, az egyszer szent igaz. Az előbbit nem lehetne megérteni az utóbbi nélkül. (...) Az élet alapja az abszurditás. Akármilyen pokoli dolgok történnek körülöttünk, mindig van valami, amin nevetni lehet. Atlasz nem cipeli a vállán a világot. Nincsen felelősségtudó, izmos óriás; a világ egy bohócpiramis csúcsán billeg, a bohócok bohóckodnak, trombitálnak, zsonglőrködnek, és nadrágféken billentik egymást. Az élet lehet abszurd, lehet rémes és szórakoztató egy időben, az emberek akkor is meghalnak.

- Sokan akkor is hősök, ha nem lövöldöznek, vagy nem üldözik a rossz embereket. - Azok az emberek, akik nap mint nap dolgoznak, és úgy élik le az életüket, hogy nem bántanak másokat, ők az igazi hősök. (...) Sokan vannak. És mindegyikükkel előfordul, hogy fél.

Nem elégedtek meg azzal, hogy a házasságuk jó. Azt akarták, hogy tökéletes legyen. Ezért nem voltak hajlandóak kétségeikről vagy fenntartásaikról beszélni. Mindegy volt már, hogy a jóindulat vezérelte őket, amikor elhallgattak valamit.