Dean Ray Koontz

Az emberek (...) nem olyanok, mint az almák vagy a narancsok; az ő esetükben a héj színéből és állapotából nem lehet megállapítani, milyen ízű a hús.

Rájött, a düh annak árt a legtöbbet, aki szabadjára ereszti magában. Megértette, hogy nagy mértékben az embertől, és nem a sorstól függ, hogy keserűségben vagy boldogságban éli le az életét; hogy a békét a megváltoztathatatlanba való beletörődés révén lehet elérni; hogy a család és a barátok adják az élet értelmét, és hogy a létezés célja a másokkal való törődés.

Talán több kárt okozott volna, ha hirtelen nem döbben rá, milyen felesleges az egész. Bűnbánatra tanítani Istent? Nevetséges. Egyszerűen nem tudta keresztüljuttatni fájdalmát és dühét az acélfüggönyön, ami ezt a világot elválasztja attól a másiktól. Ha létezik egyáltalán másik világ.

A valóságtabletta keserű gyógyszer, de megakadályozza a remények elvesztése utáni összeomlást.

Persze a remény éppen ezért veszélyes: felemeli az embert, édes érzésekkel balzsamozza, aztán elereszti, és magára hagyja. Minél feljebb visz, annál megsemmisítőbb a zuhanás. A remény hiánya azonban talán még ennél is borzasztóbb.

A remény elröppenő madár, megfakuló fény, kő, amely szétmorzsolódik, ha az ember a markába szorítja, ha belekapaszkodik.

A holtakat nem lehet feltámasztani, de legalább igazságot lehet szolgáltatni nekik. Igazságot, ami az ő számukra már semmit sem jelent, de új célként állhat a gyötrődő élő előtt.

Az egyik másodpercben még minden szép és jó, ám az óramutató arrébb kettyen, és a jövő már nem a lehetőségek és a csodák gyönyörű parkja, mint korábban, hanem kínzókamra, amelyben csak az örökre letűnt múlt néhány emléke adhat erőt a túléléshez.

Mi jobb: a biztos halál tudata, vagy a csalfa remény?

Lehet, hogy már az egész világon nincs olyan zug, ami biztonságos lenne a számára? Alig fogalmazódott meg benne a kérdés, máris tudta a választ. Nincs ilyen hely, és nem is lesz. Sehol és soha sem lehet biztonságban.

Az élet nem más, mint egy küzdelemsorozat.

Lehet, hogy a teljes közömbösség nem a belső békét teremti meg, hanem az emberben szunnyadó gonoszságot szabadítja fel?

Valami arra ösztönözte, hogy menjen vissza a biztonságot kínáló partra. Elnémította magában a vékony, parancsoló hangot, és maradt – úgy érezte, a lábához préselődő víztömegben állva, a hatalmas vízmasina dörömbölését hallgatva megtalálta azt a nyugalmat, amire már oly régen vágyott. Örökkévaló ritmusok, értelem nélküli mozdulatok, a változatlanság békéje.

A világ a feje tetejére állt. A hazugságok igazsággá változtak, az igazságból hazugság lett; a lehetetlen lehetségessé vált, az ártatlanból bűnös lett.

A remény úgy pattogott végig a férfi tósötét szívének felszínén, akár a lapos kő a vízen.