Agatha Christie

Az ember nem tudhatja, hogy valójában mi a fontos, és mi nem. Meg kell tanulja, hogy bízzon a saját értékrendjében. Az értékek mindig viszonylagosak.

A boldogság az élet egyik tápláléka, elősegíti a fejlődést, nagy tanító, de nem az élet célja, és önmagában még csak nem is teljesen kielégítő.

Ha az ember a legjobbat hiszi valakiről, akkor életre hívja benne a legjobbat. Az embereknek javukra válik, ha hiszünk bennük. Ezt újra és újra tapasztalom.

Ha az embert arra ösztökéljük, hogy a legjobbat nyújtsa magából (...), akkor arra kényszerítjük, hogy magasfeszültségen éljen; hogy ahhoz igazodjon, amit mások elvárnak tőle, ezért nagyon meg kell erőltetnie magát. A túl nagy feszültség végül összeomláshoz vezet.

Manapság mindenből akkora hűhót csapnak az emberek! Ha fogat húzatnak, injekció kell nekik, ha nem tudnak aludni, orvosságot szednek, kényelmes széken meg párnán hajlandók csak ülni, a lányok nem törődnek a testtartásukkal, s nyaranként félmeztelenül heverésznek a strandon.

Minthogy jófor­mán egész életemet fiatalok között töltöttem, úgy szemlé­lem az életet, mint a múló idő egy szakaszát, amely önma­gában véve is teljes. Mint ahogy Eliot mondja: "A rózsa pillanata meg a tiszafa pillanata ugyanaddig tart."

A gonoszság az emberben olyan, mint a rákbetegség, a rosszindulatú daganat. Szenvedést okoz.

Megjelent a fiú, akibe beleszeretett. Tudta, hogy megbízhatatlan, tudta, hogy semmirekellő, csakhogy ilyesmi még nem tántorított el egyetlen lányt sem a fiújától. Nem bizony. A fiatal lányok szeretik a csirkefo­gókat. Mindig is szerették. Beléjük szeretnek és meg van­nak győződve róla, hogy ők majd megváltoztatják. A ked­ves, jóravaló, megbízható férjjelölteknek pedig az én időmben azt válaszolták, hogy testvérként fogják szeretni őket, amivel azok a legkevésbé sem érték be.

Ha valaki elég erős szerelemmel szeret, akkor hajlandó megfizetni érte, még ha csalódás és bizonyos fokú boldogtalanság lesz is az ára.

Idővel lelohad a gyűlölet, elenyészik. Még ha próbáljuk is mesterségesen ébren tartani, nem sikerül. Nem olyan erős érzelem, mint a szeretet.

Hit? Furcsa szónak tűnik nekem. Hiszünk-e a Napban, a Holdban, a székben, amin ülünk, a földben, amin járunk? Ha az ember tud valamit, mi szükség arra, hogy higgyen benne?

Az embert nem lehet hatalommal felruházni. Megrohasztja, belülről rohasztja meg. Meddig folytathattam volna anélkül, hogy a gőg belém költözzön? Gyanítom, hogy máris megkezdte a munkáját. Azokban a pillanatokban, mikor széles néptömegekhez beszéltem... vajon nem kezdtem-e úgy gondolni, hogy én beszélek, én üzenek nekik, én tudom, hogy mit kell vagy nem kell cselekedniük, s hogy én már nemcsak Isten hírnöke vagyok, hanem Isten szószólója? Érti hát? Előléptetve, felmagasztalva, ember az emberek fölött!

Egy rossz cselekedet - és itt a rosszat nem úgy értem, hogy gonosz, hanem elhibázott, rögtön érezteti a hatását: olyan, mint mikor táncolsz, és elvéted a lépést, vagy hamisan énekelsz... fülsértő (...). Ha nő lennék, azt mondanám, hogy olyan, mint ha kötés közben leejtesz egy szemet.

Magának nem az a véleménye (...), hogy az ember elég erős jellemmel kell bírjon ahhoz, hogy a Paradicsomot el tudja viselni?! Mint azok a réges-régen élt emberek, akik közül az áldottak sorban ültek a fák alatt, koronával a fejükön... mindig az jutott eszembe, hogy azok a koronák annyira nehéznek látszanak... és aranykoronáikat levetik magukról az üvegesen csillogó tenger előtt... ez egy egyházi ének, ugye? Talán Isten megengedte, hogy levehessék a koronát, mert olyan nehéz volt. Nehéz örökösen koronát hordani. Az ember semmit sem bír sokáig elviselni, ugye? Azt hiszem...

Az ember belemászik bizonyos dolgokba, és aztán nem tud kimászni belőlük. Az ember színlel... nap mint nap színlel. És aztán belefárad.