Agatha Christie

A kutyának (...) rendkívüli képessége van arra, hogy mintegy aláállványozza az emberi ént. A kutya számára az ember, akinek a tulajdonában van, egy isten, akit imádni kell, és nemcsak imádni, hanem civilizációnk ezen dekadens szakaszában, szeretni is. A legtöbb kutyatulajdonosnak a fejébe száll a dicsőség. Fontosnak és hatalmasnak érzi tőle magát.

Ha tudjuk valakiről, hogy nagyon gazdag, akkor valahogy nem kérdezősködünk to­vább. Úgy értem, nem kívánunk ennél többet tudni. Azt mondjuk rá: "roppant gazdag", vagy azt: "mérhetetlenül gazdag", és kissé lehalkítjuk a hangunkat, mert ugyebár az olyan lenyűgöző dolog, ismerni valakit, aki tényleg mér­hetetlenül gazdag.

Manapság annyival gyorsabban öreg­szenek a férfiak, mint a nők. (...) Úgy értem, jobban a lelkükre vesznek mindent, túlságosan sokat dolgoznak, fölizgatják magukat. Aztán jön a magas vérnyomás vagy az alacsony vérnyomás, néha egy kis szívbaj. Eléggé hajlamosak a gyomorfekélyre is. Tudja, nem hiszem, hogy mi annyit izgulnánk. Mi, nők, erősebbek vagyunk.

Sokszor gondolom, milyen különös ez a világ. Szívből reméljük, hogy viszontlátunk valakit, sőt egészen biztosak vagyunk benne. Aztán múlik az idő, és micsoda meglepetés, amikor egyszerre bekövetkezik!

Az ember nem kezdhet vaktában valamihez, amiről semmit sem tud... Ez olyan, mint egy ke­resztrejtvény definíciók nélkül.

Tudom, milyen szegénynek lenni. Nem olyan szörnyű tragédia. Persze csak, ha az ember fiatal, erős, és kész dolgozni. Sohasem volt annyi pénzem, hogy eljussak oda, ahova jutni akarok.

Ha én le akarok írni valamit, akkor le tudom írni. Rájöttem, hogy az emberek jó része nem tud fogalmazni. És mint mondom, ismerem az alapvető matematikai műveleteket. Ha azt kérdezik, hogy Jonesnak van nyolc báránya, de Brown elvesz tőle tízet, akkor mennyi marad Jonesnál - ezt az emberek többsége szemrebbenés nélkül megválaszolja. Nem ismerik be azt, először is, hogy Brown nem tud tízet elvenni, másodszor pedig, hogy nem létezik negatív bárány.

Nem születünk egyformának - a természet adta egyenlőtlenséget ki kell egyensúlyoznunk.

Minden családban (mint kölyökkoromban megfigyeltem, és azóta sem felejtettem el) van egy szokatlanul erős jellem, és rendszerint ennek a személynek jut osztályrészéül, hogy gondját - és terhét viselje a család többi tagjának.

Nem hinném, hogy az adományok igazán hasznosak. Rendszerint nem a megfelelő célra fordítják őket. A lelkesedés, a tettvágy, a tág látókör nem a pénz függvénye. A drága felszerelés, a költséges képzés, a kísérletekre költött vagyon nem mindig váltja be a hozzá fűzött reményeket. Az adományok nagy része rossz kezekbe jut.

- Szerintem ha a gyerekek felnőnek, az ember szakadjon el tőlük, vonuljon a háttérbe, kényszerítse őket, hogy felejtsék el. - Kényszerítse? Ez egy kissé drasztikus, nem? A kényszer mindig helytelen, akármilyen irányba hat.

- Ennyi év múltán nem várhatja azt az eredményt és sikert, amihez hozzászokott. Mindannyiunknak megmerevedik ám a dereka idővel. Most már engedjük át a teret az ifjúságnak. - És mégis az öreg kutya az, amelyik ismeri a cseleket, az a ravasz, és neki van jó szimatja.

Karosszékben ülni mozdulatlanul, és meditálni vénemberek szokása, akik már csak erre képesek. De én azt mondom, hogy egy fiatal kopó gyakran olyan buzgón keres, hogy átrohan a nyomokon... könnyen rossz útra téved.