Agatha Christie

A féltékenység, tudja, rendszerint nem olyan ügy, aminek okai vannak. (...) Arra a tudatra alapozódik, hogy valaki úgy érzi, nem viszonozzák a szerelmét. És ezért az illető elkezd várni, figyelni, arra gyanakodik... hogy a szeretett személy valaki más felé fordul. Ami viszont szinte kivétel nélkül valóban meg is történik.

Ha egy férfi elkezd faggatni egy férfit régi szerelmi kalandjáról, az elképesztő pimaszság... de olyanfajta pimaszság, amit egy nő megengedhet magának, ha... ha elég okos.

Az ember néha igazán elcsodálkozik a gyerekeken. Némelykor egészen váratlanul kirobban egyik-másik, akiről az ember azt gondolná, hogy semmi sem izgatja az égvilágon. Van olyan érzékeny természet, amelyik nem tud

kifejezésre jutni mindaddig, míg el nem hajszolják a tűrőképessége határáig.

Tudja (...) nem hiszek abban, hogy túlságosan sokat kellene rágódni a múlton. Az ősök efféle tisztelete... jókora tévedés. A jövő az, ami valóban számít. Itt vannak önök, két fiatal és egészséges ember, önöké a világ.

A gyermekek furcsa kis teremtmények. Ha nagyon megijednek, különösen ha olyasmitől, amit nem értenek... nem beszélnek róla. Magukba fojtják. Látszólag, talán, elfelejtik. Az emlékkép azonban mégis ott rejlik bennük, valahol mélyen.

Parancsszóra nem lehet emlékezni. És gyakran, ha valaki erőlteti a dolgot, az emlékkép még messzebbre tűnik.

Folyton csak a változások... manapság az emberek vásárolnak egy házat, laknak benne vagy tíz-tizenkét évig, aztán fogják magukat, és kiköltöznek belőle. Nyughatatlanok. Mire jó ez? Még növényt is csak úgy lehet ültetni, hogy az ember jó előre tekint.

Az emberekben különösen keveredik a hősiesség és a gyávaság. Némelyik a pokol kínjait szenvedi el, és zokszó nélkül tűri, mert fél eljönni hozzám és megtudni, hogy igaz lehet, amitől rettegett. Ennek a fajtának az ellentéte meg az a rengeteg ember, aki beállít és fecsérli az időmet, mivel rettenetes fájdalmai vannak a kisujján egy daganat miatt, amelyről szentül hiszi, hogy rák, és amelyről persze kiderül, hogy csak fagyás vagy szemölcs.

A legszörnyűbb dolog a gyanú. Az, hogy az ember nem tudja. És talán sohasem tudja meg!

- Mindig azt hittem, hogy maga megveti a pénzt (...) - Persze hogy megvetem, ha nincs! Ez az egyetlen méltó magatartás.

Azt hiszem, nagyon romantikus vagyok. Talán azért, mert nem mentem sohasem férjhez!

Kétségkívül vannak a világon olyan szent életű emberek, akik közömbösek a pénz iránt. Én azonban még sohasem találkoztam eggyel sem.

Mindig van egy kiskapu, amelyiken ki lehet bújni, ha az ember elég ügyes ahhoz, hogy megtalálja!

- A nyomozás bizonyos szakaszában az ember hajlamos azt hinni, hogy mindenki többet tud valamivel, mint amennyit hajlandó elmondani. - Többnyire ez is a helyzet. (...) Csakhogy ez a legtöbbször nem függ össze a szóban forgó esettel. Valamiféle családi szennyes, amit az emberek nem akarnak kiteregetni.