Agatha Christie

A legtöbb és végső megnyugvás a halál. Csak a halál oldja meg a gondokat. Csak a halálban van igazi béke. Ezt minden nagy ember tudja. Emlékezz Macbethre: "Nem gyötri többé a lázroham élet." Emlékezz Trisztán és Izolda elragadtatására. Szerelem és halál. Szerelem és halál. De a legnagyobb mégiscsak a halál.

Az ember mindig készüljön fel a legrosszabbra. El se tudja képzelni, mennyire megnyugtatja az idegeket. Azonnal arra gondol az ember, hogy nem lehet annyira rossz, amennyire elképzelte.

A szerelem nagyon rossz hatással van a férfiakra. Megzápul tőle az agyuk. A nők éppen ellenkezőleg, pompásan érzik magukat, szinte sugárzanak, és kétszer olyan csinosak, mint egyébként. Vicces ugye, hogy a szerelem jól áll a nőknek, a férfiak meg olyanok lesznek tőle, mint a beteg birkák.

Amikor az embernek mindent meg kell köszönnie, meg folyton olyanokat mondani, hogy milyen kedves tőled, meg hasonlók, akkor az ember belülről egy kicsit megrothad, és a változatosság kedvéért úgy szeretne egyszer jól odamondani... De amikor végre alkalma nyílik rá, a fejébe száll, és azon kapja magát, hogy túl messzire ment.

Elvakult gyűlölet... igen, elvakult gyűlölet. De még egy vak is szíven döfhet valakit véletlenül.

Mi ez az akármi, ami az egyik nőben megvan, a másikban nincs? Miért van az, hogy van olyan nő, aki csak annyit mond: "pocsék idő van ma", és minden hallótávolban lévő férfi azonnal odasietne hozzá, hogy beszélgessen vele az időjárásról? Talán a gondviselés néha eltéveszti a címet, amikor csomagot küld... Egy Aphrodité-archoz és -alakhoz megfelelő temperamentum illenék. De valami félresikerül, az Aphrodité-temperamentumot valami csúnyácska kis teremtés kapja, és a többi nő meg dühösen hajtogatja: "Elképzelni sem tudom, hogy mit látnak benne a férfiak. Még csak nem is csinos!"

Ha valakin mindig átnéztek, gyakran megalázták, vagy tehetetlen haragot ébresztettek benne, és az élete már amúgy is szürke és céltalan, gondolom, úgy érzi, hogy ha a sötétben vagdalkozik és talál, akkor megbünteti azokat, akik boldogok és jól érzik magukat a bőrükben.

Az ember egyszerűen kíváncsi. Én, tudják, hiszek egy hely hangulatában. Az emberek gondolatai, érzései beszivárognak a bútorokba, a falakba.

Tökéletes arcvonások, ropogósan göndörödő aranyszőke haj, magas, csodálatos formájú alak! És úgy járt, ahogyan istennőhöz illik, megerőltetés nélkül, mint aki úszik, és csak jött, egyre közelebb. Egy pompás, lélegzetelállítóan szépséges lány!

Hát bizony, nem is volna jó, ha mindnyájunkat egy fából faragtak volna. De nagyon bánt, ha azt látom, hogy valaki nem él teljes életet. Én minden percet élvezek, és szeretném, ha mások is így éreznének. Sokan mondják, biztos halálra unom magam, amiért évszámra itt töltöm az időt, a világ végén. Szó sincs róla, mondom én. Mindig elfoglalt vagyok és mindig boldog!

Vannak kérdések, amelyeket nem teszünk fel, mert félünk a választól.

Közös baj fele baj, ahogy mondani szokás.

Az emberek oly büszkék a gonoszságra. Különös, ugye, hogy a jó emberek sohasem büszkék a jóságukra. Szerintem ebben szerepet játszik a keresztényi alázat. Ezek az emberek még azt sem tudják, hogy jók.