Idézetek a viszonzatlanságról
Amikor megcsókol, valósággal tüzel az arcom a gyönyörtől. De mit tehetsz azzal a nővel, aki nem érez szerelmet irántad? Ő az én szökött rabom, aki nem hever többé a lábam előtt.
Mégis elment. És vissza nem jön soha. Elvitte őt a sorsa. Hogy mennyire szerettem, azt sohasem érezte meg. Kitépte s elvitte szívemet. Pedig nem kellett neki. Mégis elment vele.
A szerelem az adni tudás képessége nélkül olyan, mint egy kert, amelyben nincs virág. Én minél többet szerettem volna adni neki magamból. Nagyon szerettem volna, ám egész idő alatt kőfalba ütköztem.
Ezt a tervet szőttem magamban: csak viszontlátni még egyszer az arcodat, elkapni meglepett vagy színlelten örvendő pillantásodat.
De - tudjátok-e, hogy mi a magány! Csak egy tányér az ember asztalán, csak egy pohár, amelyből inni méreg. (...) És mindennap így szólni: mégse jő! És aki jő is: mégse, mégse ő!... És ébren várni minden virradásra...
Az otthon itt van, ha jössz mellettem, még ha nem is nézel rám.
Szeretni nehéz. Ha szeretsz, az nem jelenti azt, hogy téged is szeretnek, pedig szeretve lenni jó, és még jobb, ha ezt a tudomásunkra is hozzák. Eltelhetnek évek úgy, hogy becsapod az agyad, de attól még nem lesz igaz, amit hiszel.
Arra gondolt, hogy a szerelem olyan érzés, amelyért érdemes volt feláldoznia magát. Még akkor is, ha az a szerelem nem az övé volt.
Aki a viszonzás reményében szeret, csak az idejét vesztegeti.
Mindig is Tatjánát irigyeltem, nem Anyegint. A férfit szerették, de a nő volt az, aki szeretett, aki átélhette a lelkében áradó érzelmeket.
Nem akartam szeretni őt, (...) ki akartam irtani szívemből a szerelem csíráját is, de most, hogy újra láttam, ezek a csírák új erőre kaptak, kizöldültek. Szeretnem kellett, pedig rám se nézett.
Nem tudtam a szememnek parancsolni. Néztem őt, néztem, és örömöm telt abban, hogy nézhetem, fájdalmas nagy örömöm. Úgy voltam vele, mint a szomjan haló ember, aki végre kutat talál, s bár tudja, hogy a kút vize mérgezett, mégis nagy kortyokkal iszik belőle.
Őrült minden asszony, aki titkolt szerelmet táplál keblében, mert az ilyen titkolt, viszonzatlan szerelem fölemészti az életet. Ha pedig viszonzásra talál, akkor lidércfényszerűen olyan mocsaras vadonba csalogat, amelyből nincs többé menekvés.
Emlékszem, valamikor gonosznak és kegyetlennek hittelek, mert ezt, azt, vagy amazt tetted, de akkor ostoba voltam. Egyszerűen nem szerettél, és oktalanság volt, hogy ezt bűnödül róttam fel. Azt hittem, meg tudom szerettetni magam veled. Most már tudom, hogy ez lehetetlen. Nem tudom, mi az, ami az embert szerelemre lobbantja, de akármi legyen is, ez az egyetlen fontos dolog a világon. Ha egyszer nincs szerelem, sem jósággal, sem nagylelkűséggel, sem egyébbel nem lehet felidézni.
A szerelem csakis egyedül élhető át, a magány odújában. (...) A szabadság és a szerelem önmagukban léteznek csak, s hogy rájuk találjunk, el kell rejtőznünk a napvilág elől valami hozzáférhetetlen zugban, s úgy hozzánőnünk ehhez az odúhoz, ahogy a csiga a házához.
Facebook
Pinterest