Idézetek a viszonzatlanságról
Nem tudom, miért csinálod ezt velem. Már így is jobban szeretlek, mint amit a szívem el tud viselni. Mosolyogsz rám, anélkül, hogy tudnád, ez mit tesz velem. Megölelsz, de nem látsz többnek egyszerű barátnál. Egy nap nem fogom tovább bírni. Hiszen már most is alig tudom kontrollálni magam.
Nem, nem! Csak a halál jó. Nem élhet ebben a tenger vérben, kitépett szívével, megátkozottan az egyetlen férfitól, akire vágyott, s aki a másé. Most már, hogy van hozzá ereje, meg kell halnia.
S várom remegve, mosolyogjon kedved, Mert jó, ha vergődésemen mulat: Csak vergődés a méltó hódolat.
Hányszor hagysz még el amíg én is belátom nincsen helyem a világodban eltévedt holdja vagyok a hozzád vonzó hatalmas erőnek.
Mondd, miért nem érdekellek, mondd, miért hagytál el? Mondd, miért jó egyedül, mondd, miért adtad fel? A kérdésekre válasz, ez lenne a vágyam, a hangom hozzád hegedül, teli érzésekkel, lágyan.
És én úgy őrzöm e mosolygást, Miként a napsugárt a tenger, Elrejtve mélyen, szomorúan És - végtelen nagy szerelemmel.
Tudod, hogy én mit akarok? Hogy csak egyszer elég legyek neked. Csak... egyetlen egyszer!
Szenvedni nagy célokért, vallásért, emberi nézetekért, tudományért - valami. De szenvedni macskáért, egy nőnemű hun gyermekért, aki oly műveletlen, hogy az ábécét sem ismeri; olyan barbár, hogy szalonnát eszik reggelire, és aki még csak jókedvében sem néz rám szeretőn...
A kegyetlenség az, amikor közel enged valaki, majd eltaszít. Amikor megmutatja neked, milyen jó is lehetne, aztán újra ellök, te pedig ott maradsz összetörve a porban, teljesen kiszolgáltatva neki. Neki, aki szeret. De nem szeret annyira, hogy igazán az élete részévé válhass.
Lehetetlen alak vagy. Kibírhatatlan. És az a szörnyű, hogy én még mindig szerelmes vagyok beléd. És folyton kiborulok magamtól, amikor újra meg újra észreveszem, hogy még mindig abban reménykedem, én hülye tyúk, hogy egyszer csak rám telefonálsz, vagy egyszerűen becsengetsz, és én ajtót nyitok, és az ajtóban te állsz, és én egy pillanat alatt úgy elgyengülök, hogy majdnem kibicsaklik alólam a két lábam.
Szeretni annyit tesz, mint ráébredni arra, hogy két lélek egymásért teremtődött; ennélfogva annak, amelyik észreveszi, hogy a másik mit sem érez iránta, nem marad más, csak a halál.
- Nem nevetek! - sírtam. - És kérlek, te se nevess, de azt hiszem, azért olyan nehéz túltennem magam ezen a pasin, mert komolyan azt hittem, hogy ő a lelki társam. - Valószínűleg az is volt. Csak az a baj, hogy nem fogtad fel, mit is jelent ez a szó. Az emberek azt hiszik, hogy a lelki társuk tökéletesen illik hozzájuk.ó, és, ugye, mindenki erre vágyik. De az igazi lelki társ az nem más, mint egy tükör, aki megmutatja, mi az, ami téged visszatart. Ő az, aki felhívja a figyelmedet önmagadra, hogy végre megváltoztathasd az életed. Az igazi lelki társ valószínűleg a legfontosabb személy, akivel csak összehoz az élet, mert ő az, aki ledönti a saját magad emelte falakat, és életre pofoz. De hogy örökre vele maradj? Á! Az túl fájdalmas lenne. A lelki társak csak annyi időre tűnnek fel az életedben, amíg rá nem világítanak a személyiséged egy újabb árnyoldalára, aztán eltűnnek.
Szeretlek, tudd meg, hiába titkolom, A lakat zárva, de a kulcsát itt hagyom.
Ah nem tudlak elkerűlni, Mert szivemben vagy; S szép, mint hajnal szép világa, De - kegyetlen vagy.
Szerelmes lenni valakibe, aki még azt sem tudja, hogy létezel, nem a legrosszabb dolog a világon. Ami azt illeti, épp ellenkezőleg. Olyan, mint amikor az ember bead egy dolgozatot, ami tutira egyes, de egy ideig még nem javítják ki - az a fajta nyugalom, amikor még nem utasítottak vissza, de tudod, hogy hamarosan be fog következni.
Facebook
Pinterest