Idézetek a viszonzatlanságról
Tudom én, kedves, hogy sosem leszel Törvényben sem és bűnben sem a társam.
A szánalom (...) a vágy halála.
Ez volt az én formám, akkor éltem igazán; semmi, ami öröm azóta jött, nem ment olyan igaz mélységekbe, mint az a fájdalom, az a boldog gyalázat, hogy el kell vesznem miatta, és ő nem is törődik velem. Vajon úgy hívják ezt, hogy szerelem?
Mi zavar téged? Mi az, ami szíved cibálja, e kitartót? Mi rángatja ajtód kilincsét? Mi szólít téged az utca felől, de tárt kapudon soha be nem jön? Ó, ez az éppen, akit te zavarsz, akinek szíve kitartását cibálod, akinek ajtaja kilincsét rángatod, akit szólítasz az utca felől, de kitárt kapuján soha be nem mégy.
Szeretlek és tudok közönnyel szólni véled, Semmim sem árul el, nem tudja senki még: Szent titkom s szent kinom. Esküdtem: amig élek Csupán szeretlek én, de semmit nem remélek - Láthatni arcodat, e boldogság elég.
Csókom ne kérd, elvárni nem szabad, Vagy lesz, vagy nem, hogy múlik napra nap, Azt akarom, hogy én akarjalak!
Fáj, hogy itt van, fáj, hogy nem volt egy pillantása se, amiben legalább reménykedni lehetne, de ebben a tompa, sajgó érzésben van valami jó is. Talán az, hogy szomorkodni lehet rajta.
Bizonyítani akartam saját magamnak, hogy már semmit sem jelent nekem. A módszer sajnos nem vált be, és nekem egyszerűen nem ment a fejembe, miért futok egy olyan ember után, aki nem kér belőlem, miközben bármelyik másikat megkaphatnám.
Tudom, több, mi bennünk volt, lehet, fel se fogtam még, Hogy ez az én kudarcom, én engedtem, hogy falakat húzz elém. Tudom, több, mi bennünk volt, csak a szívem robban szét, Hisz ami nélküled van, nem vigasztal, nem hoz lázba rég.
Ostobaság sajnálni azt, ami sohasem volt.
Első szerelmem idejében, Mikor láttam, hogy szíved értem Megszünt dobogni, kérkedém: Majd lennél egykor még enyém!
Nem őt sirattam, nem beszéltünk már vagy öt éve, nem azt az arcot, kezet, nem a sápadt gyerekkort, hanem a testet, a testet, a testet, hogy csak ez volt, hogy ennyi az egész, leváló bőr, lila körmök, hogy ennyi, hogy üres test vagyok és hogy nem bírlak nem szeretni.
Ha most nem kellek, messzi-messzi évek sejlő sorával mért kecsegtetsz engem - ha nem szeretsz, mért tartsa hát az élet melletted annyi évig még szerelmem - most még tán könnyen elfelejtenélek; erőt később ki ád, hogy elviseljem kínzó nem-létedet? Felelj nekem!
Káprázatom voltál csak, s mialatt szőttelek, el is eresztettelek: te akartad így, s így lett a neved, s ami lehettél volna valaha, így lett lassan mind Semmi és Soha.
A szerelem az emberiség lihegő kényszere, az önmaga csapdáját rejtő legfőbb és legravaszabb elrendelés; okosabb, ha beletörődsz és meg sem kísérled kevesebb gyötrelemmel kiérdemelni a magányt.
Facebook
Pinterest