Idézetek a veszteségről
Harag az Istenre (ha van), mert nem segített, és harag az Istenre (ha nincs), mert mért nincs, mikor segítség kell. Harag ez emberekre, mert nem segítettek. És magamra, mert nem tudtam többet tenni. Harag reá, mert meghalt.
Anyám azt mondta: az embereket hibáikkal együtt kell szeretni. Hogy ez mennyire igaz, akkor tudjuk meg, ha elvesztünk valakit.
Mindenki találkozik egyszer élete emberével, de kevesen ismerik fel időben.
Amikor egy íjász nem a trófeákért lő, akkor teljes birtokában van a képességeinek. Ha egy bronzcsatáért lő, akkor már rögtön ideges lesz... A díj miatt vívódik. Már számít neki. Többet gondol a nyerésre, mint a lövésre, és a győzelem akarása megfosztja erejétől.
És nem tudom, mi fáj majd jobban: Mi itt örökre elveszett, Vagy ami él a multban, s onnan Kivenni többé nem lehet?
Az egyetlen elveszett dolog az idő, amit haragunk és panaszkodásunk miatt vesztegettünk el. Vigyázni kellett volna arra az időre. Létrehozni azalatt bármit, egy asztalt, egy levelet, egy szerelmes dalt.
Mielőtt megismertelek, (...) az életem olyan volt, mint egy holdtalan éjszaka. Nagyon sötét, de azért akadtak csillagok, az értelem apró fénypontjai... Aztán egyszer csak te átszáguldottál az egemen, mint valami meteor, s hirtelen minden lángba borult, minden csupa szépség és ragyogás lett. Amikor elváltunk, amikor a meteor lehullt a láthatár mögé, minden elsötétült. Csakhogy a szememet már elvakította a fény: nem láttam többé a csillagokat. És így már nem volt értelme semminek.
Veszteség mindenkit érhet mindaddig, amíg emberi kapcsolatok léteznek.
Amíg nincs semmid, attól félsz, nem is lesz. Ha már van, attól rettegsz, valaki elveszi. Amíg nincs senkid, attól félsz, nem is lesz. Ha már van, attól rettegsz, valaki elveszi vagy valami miatt elveszítheted őt. Minden szorongás valójában a veszteségekről szól.
Ne válj meg az illúzióidtól. Ha hagyod őket elillanni, lehet, hogy te megmaradsz, de nem marad benned élet.
Amikor valaki meghal, akkor nem az ő élete az, amelyik megállt abban a pillanatban.
Fakó zseblámpafény erőlködik, hogy kimentsen az éjből valamit. Kölcsön-létre lobbantsa, ami nincs. A múlt kihamvadt évtizedeit villantaná törött tükördarab. Ahogy a kő fölött beforr a hab, ahogy a gyűrű szétfut a hangtalan vízen - a végén ránctalan nemlét marad, mintha sosem lett volna semmi sem.
A világ egy játszótér. Ezt mindenki elfelejti, pedig gyerekként még mindenki tudja.
Kevesen vannak, akik azért vesztettek valamit, mert lemondtak róla.
Ha eszembe jut, hogy minden rokonom és ismerősöm rég halott, és hogy egyedül vagyok, mint az ujjam, megállíthatatlanul ömleni kezdenek a könnyeim.
Facebook
Pinterest