Elizabeth Kim
koreai születésű amerikai író, újságíró
Mint sok más embert, engem is megszáll a rémület, ha arra gondolok, hogy ismét egyedül maradhatok. Rettenetes dolgokat művelek: vagy borzasztóan ragaszkodom valakihez, akivel éppen együtt vagyok, vagy annyiszor kínálok számára kilépési lehetőséget, hogy végül azt hiszi, hogy szabadulni akarok tőle. Egyébként az illető így is, úgy is, előbb-utóbb elhagy. Ezért untig elég, ha akkor élem át az elválás fájdalmát, amikor az bekövetkezik és nem kell lélegzetvisszafojtva lesnem, mikor távozik majd valójában az illető.
Amíg tartott a kapcsolatunk, úgy kapaszkodott belém, mint fuldokló a szalmaszálba, végül azonban az én hátamra mászva kecmergett ki a vízből. És még hátra sem nézett, hogy vajon nem fulladok-e bele a vízbe.
Az élet olyan, mint a sűrű köd, amely hideg reggelenként körülvesz bennünket - valósnak, szilárdnak látszik, konkrét alakot ölt. Ám amikor a napsugár átmelegíti, egy szempillantás alatt nyom nélkül elillan.
Veszteség mindenkit érhet mindaddig, amíg emberi kapcsolatok léteznek.
A romantikus szerelem teljesen érthetetlen volt számomra. Gyakran gondoltam rá: Mi volna, ha romantikus szerelembe esnék? Milyen volna az, milyen volna az íze, a szaga? Milyen gondolatokat ébresztene az emberben, ha szerelmes volna valakibe és tudná, hogy viszontszeretik? Csak azt tudtam, bárcsak megismerhetném ezt az érzést. De féltem is tőle: lehetséges, hogy csodálatos, de egyúttal ijesztő érzés is lenne. Ugyanis előbb-utóbb mindent elvesztünk, amit az élettől kapunk. Egyszer mindentől el kell búcsúznunk.
A szépség minden egyes pillanatát, a jóízű nevetést és minden csókot meg kell becsülnünk. A megelégedettség minden egyes pillanata őszinte hálával tölt el.
A tan legfontosabb tanulsága az volt számomra, hogy a világon nincs senki más, aki több szeretetet érdemelne tőlem, mint saját magam.
Facebook
Pinterest