Bácskai Júlia

Hogyan változik valaki a pszichoterápia időszakában? Túlzás lenne azt állítani, hogy a pszichoterápia hatására. A változáshoz ő maga is kell, az elhatározása.

Mindenkinek van lelke. De nem mindenki engedi meg magának, hogy lelki életet éljen. (...) A férfiakat úgy szocializálják, hogy ne sírjanak, ne hagyják el magukat, ne panaszkodjanak, ne álmodozzanak, ne legyenek érzékenyek. De ez nem azt jelenti, hogy belül üresek!

Amíg nincs semmid, attól félsz, nem is lesz. Ha már van, attól rettegsz, valaki elveszi. Amíg nincs senkid, attól félsz, nem is lesz. Ha már van, attól rettegsz, valaki elveszi vagy valami miatt elveszítheted őt. Minden szorongás valójában a veszteségekről szól.

Érdekes jelenség, amit úgy nevezek: a pszichológia holdudvara. Elég, ha a családból egy ember érzi elérkezettnek az időt, hogy a konfliktusok miatt pszichológushoz forduljon. Ő rendszeresen jár, másképp néz magára, mert másfajta figyelmet élvez a terápia során. Átgondolja az életét, a pszichológus egyfajta tükröt mutat, azt, ahogy kívülről látja a kapcsolatokat. Visszajelzéseket ad. Aki ezt fogadja, továbbadja. Másképp beszélget a körülötte lévőkkel, próbálja őket is megérteni, elfogadni. Ezek után a környezetében élők is változni kezdenek, pedig nem is járnak pszichoterápiára. (...) Ezt nevezem a holdudvarban lévők passzív gyógyulásának.

Nem igaz, hogy jobb félni, mint megijedni. A félelem elveszi az energiát magától az élettől, amelyet úgy akarunk óvni, pedig az élet a sok baj nélkül is rövid.

Volna, volna! Ha a nagyapámnak kereke lett volna, akkor villamos lenne! A múlt idejű emberekkel az a bajom, hogy soha nem érkeznek meg a jelenbe. A jövő idejű emberek (akik állandóan azt hajtogatják: mi lenne, ha, mi lesz, ha mégse), úgy élik túl a jelent, hogy már el is múlt, mire észrevennék. A jelen a legértékesebb, mert most van, de csakis most.

Az ateisták egyszerű sült galambot emlegetnek, de mindenki várja a csodát kívülről, amelyet nem épített fel belülről. A trénerek meg azt sugallják: minden rajtad áll, vedd a kezedbe az életedet. Én meg azt mondom, tedd, amit akarsz, de ne akard, amiért nem tettél semmit.

Vagy sikeres leszel vagy boldog. Boldog, aki azzal él, akit szeret, boldog, aki nem adja el a lelkét se a Pénz Istenének, se a Politika Ördögének, boldog, aki szabadon él, szabadon dönt, olyan munkát végez, amelyben jól érzi magát, annyit dolgozik, amennyi még jólesik, annyit alszik, amennyit a szervezete követel, inkább szegényebb, de nem ugrál másoknak, inkább szegényebb, de látja a munkaidő végét, boldog, mert nem irigyli a gazdagok sikerét. Sokan elhatározzák, tudatosan vállalják a vagy-vagy kérdést, eldöntik, hogy jól akarnak-e élni, vagy jó életet akarnak-e élni.

Amikor ilyen nehezen döntünk bármilyen kis és nagy kérdésekben, mint manapság, akkor bizony keressük az átmeneteket, a kibúvókat, nem lehetne, hogy is-is? Nem lehet "és" a "vagy" helyén?

Jobban megértem magam az állatokkal, mint az emberekkel. Mert egyenesebbek, kiszámíthatóbbak.

Úgy eltűntél, hogy ma se találod magadat. Mintha láthatatlanul lebegnél. Nyomokat hagysz magad után, robotolsz, csak éppen te magad nem vagy itt. Nem vagy ott, ahol éppen látszol.

Hol a határ az igényesség, a maximalizmus, a kötelességtudat és a megfelelési kényszer között? Nem egyszerű megállni, hogy ne tegyél még többet és többet, ha így vagy bekódolva: te legyél a legokosabb, a legjobb.