Idézetek a veszteségről
Amint lemondasz valamiről, megkapod.
Ha veszítettél már el valakit, tudod, hogy a vesztés pillanatában szeretted a legjobban és a legigazabban. Amikor szembesültél azzal, hogy "nincs". Amikor a sors letépi rólunk azt, akit szeretünk, s ott maradunk kifosztva, egyedül - a hiányban döbbenünk rá, mennyire szerettük. Utólag. És jönnek az emlékek: a közönyös hétköznapok, a szürke reggelek, a fáradt fölkelések, a rosszkedvű morgások, veszekedések, összezördülések, a kellemetlen esték, amikor nem történt semmi, csak ültetek egymás mellett, üresen - a hiány fájdalmas érzésével visszanézve villámfényben látod meg a múltadat, s azt kiáltod: - Milyen hülye voltam! Nem láttam, milyen kincset szórok szét minden percben és órában!... Bár akkor tudtam volna, amit most tudok: hogy ajándék volt vele az élet! Bár visszatérhetne, akár csak egyetlen percre is! Másképp szólnék hozzá? Másképp látnám, másképp ölelném... És elmondanám neki azt, hogy... Mit is?... Amit nem lehet elmondani.
A szépség, ha üres, csak annyi, mint egy kép a falon. Különben is, képzeld el: leszeded róla a selyemruhát, a fél mázsa smukkot, a húszcentis vakolatot. Mi marad belőle? Valószínűleg csak egy zörgő csontváz.
Az összehasonlítás mindig arról szól, hogy az egyik alul marad.
Mindig hajlunk rá, hogy nem létező dolgokról fantáziáljunk, s hogy ne lássuk meg azokat a nagy tanulságokat, amelyek pedig majd kibökik a szemünket.
Olyféle emlékképek törnek rá és zúgatják meg vérét, amelyek valóságosan sosem estek meg vele, de megtörténtükre mindaddig vágyódott, míg hiányuktól ki nem égett.
A harcoson soha nem kerekedik felül a félelem, miközben keresi, amire szüksége van. Szeretet nélkül semmit nem ér.
Az ember itt kevés a szeretetre. Elég, ha hálás legbelűl Ezért-azért; egyszóval mindenért.
A legtöbb ember oly nagyon él, hogy nem is veszi észre.
Mert mi van, ha csak adott mennyiségű érzelmi mindentragasztója van mindenkinek, és én már elhasználtam az enyémet? Akkor hogyan ragasztgatom össze megint a szívemet a sok törmelékből?
Kényszeredett biccentéssel üdvözöltek. Nekik is az volt az érzésük, hogy az élet pillanatnyilag nem felel meg a józan ész követelményeinek. (...) Csak az juthatott be a mennybe, aki előbb apróra beszámolt róla, hogyan élt az üzleti lehetőségekkel, amelyeket Isten, az ő angyalainak útján, a földön kínált neki. Egész nap csak az hallatszott minden egyes fülkéből, amint a szakemberek a végsőkig elnyűtten mondogatják mindazoknak, akik ezt a lehetőséget is elszalasztották, azt is: - Maga már megint lekéste a csatlakozást.
Mindig elveszítjük azoknak a barátságát, akik elvesztették megbecsülésünket.
A jó dolgoknak véletlenül, meglepetésszerűen kell megtörténniük velünk. Ha valami után nagyon vágyakozunk, úgy járunk, mint az, aki túl erősen szorít magához egy léggömböt: az álom egyszer csak kipukkan, s darabkái a semmibe hullanak.
Senki sem tisztul meg attól, hogy tovább hempereg a sárban, és hosszasan kesereg jelenlegi vagy múltbéli gyengeségein. Ez a viselkedés egyrészt önmarcangoló magányhoz vezet, másrészt eltakarja előlünk az "itt és most" nagyszerű lehetőségeit.
Legfőbb bajunk, hogy nem élünk a jelenben. Vagy a jövőn morfondírozunk, vagy a múltba tévedünk - a pillanatban sohasem vagyunk ott. Később még a közömbös percre is nosztalgiával emlékszünk vissza. A percet elszalasztjuk, nem örülünk neki. Mire örülnénk, a jelen múlt lesz, a kezünkből kifolyik. És folytatjuk, amit egész életünkben: az elszalasztott lehetőséget siratva szánalmasan nyavalygunk.
Facebook
Pinterest