Idézetek a vallomásról
Szeretlek, mondom. - Látod: már ez a nap sem kelt s telt hiába.
Mindig érzem a közelségedet, s ezt tudva sosem vagyok egymagam.
Ha szeretlek, beléd bújok, körülnézek benned. Először, mintha egy idegen országba érkeznék, aztán, amikor befogadsz, egyre ismerősebb leszel. Megértem, milyen neked, egy másik Én-nek lenni, sőt, egy kissé én is Te leszek. Már látom mi fáj neked, keserves és boldog emlékeid mintha az enyémek lennének. Ki tudok nézni a szemeden, onnan látom most magamat - és megismerem a múltadat, sorsodat, örömeidet és rögeszméidet. Ráhangolódok gondolataid hullámhosszára, s veszem a szíved kódolt adásait. Ha a szíved gyorsabban ver, az én szívem is hevesebben fog dobogni. És ha valamitől félsz, én is szorongani kezdek, és lehet, hogy megértjük, mitől félünk mindketten.
Nem érti szív, nem érti elme sem, hogy mint szeretlek, én szerelmesem.
Ha elhagysz, mint az ég alján a nap, mit is tehetnék, hogy ne szánjanak ki fogná föl szivével énekem, ha te sem érzed, hogy ki vagy nekem.
Zavart, beteg, megtört a lelkem, Ezer fájó sebet kapott, Lázas hittel úgy érzem néha, Hogy tőled várhat balzsamot. Várlak, követlek, szomjuhozlak, Te vagy a célom életem... ...Pedig tudom, hogy már a multat Nem adod vissza énnekem.
Újságos ízével a vágynak Pirulón és reszketegen Hajtom megérkezett, megérett, Drága öledbe a fejem. És mégis megvártalak.
Neked én vagyok neked-szántan És hogyha nincsen örömöd És hogyha nem érted a mát, Mindegy: én meg nem bántam.
Hihetetlen, hogy valaki, aki ilyen gyönyörű, hús-vér ember legyen.
Látom a nappalt, ahogy létezel, Idegen szemek kívánnak, érintenek. Éhes világ, és csak mosolyognának rajtam, Fájdalmam üvölteném, de elrejtem, el kell rejtenem.
A folyóparton, térdig a vízben, a víz alatt, vagy a víz fölött éppen, a híd alatt, mikor szegények leszünk, a pálmák alatt, mikor gazdagok leszünk, Jó, jó, jó veled. Ezt én mondom, akinek elhiheted, aki tudja, hogy milyen volt nélküled.
Te vagy a hívás és én a válasz, Te a vágy, én a beteljesülés, Te az éjszaka, én a nappal, Mi más még, így tökéletes.
David Herbert Richards Lawrence
Milyen sötét vón a világ, az élet, Ha nem szeretnél, fényes angyalom!
Gyantád vagyok, körülölellek. Önmagamba átemellek mint a megdermedt kőben az időben maradt ősbogarat őrzi a ragyogó jáspis vagy smaragd.
Még jobban szeretlek azért, mert azt hiszem, csakis önmagamért kedveltél meg, s nem befolyásolt semmi más.
Facebook
Pinterest