Idézetek a vallomásról
Ide várlak ebbe az idegen faluba. harangoznak s már nyílnak a törpe margaréták. Elindulnak az első méhek is földközelben, mint fáradt aranyásók.
Az ember addig tud szeretni, amíg adni, de én már csak neked vágyom adni, ami még maradt, azt a keveset.
Állok, örökké veled szemben, kit magamnál jobban szerettem, csak porszem vagyok hozzád képest, por beszél a por istenéhez.
Hiába halsz meg, hiába halok meg - évmilliárdok, csillagtrilliók végtelenjében és távolában lesz még a mi kettőnk számára egyetlen pillanat, mint mikor két vonat elrobog egymással szemben, s két elsuhanó kéz int, két ablakból egymásnak: megismertelek, te vagy az, ugye, szerelmem - szeretsz-e még? mert én még mindig szeretlek!
Elfeledek bánatot, csalást Most hogy tudom, végül rám találsz A Szívemben a dal csak érted szól Szerelmünk egy ezred éve tart Minden vágyam csak te hozzád hajt.
Azt akarod, hogy figyeljek Terád, Magányom ködét így fúrja át Pillantásod: az a pillanat, Amikor észrevetted, Hogy megálmodtalak.
Jöjj hozzám, de ne mint folyó, mi készséggel siet, hogy elvesszen a széles óceánban. Úgy jöjj hozzám, ahogyan dagály önti el a partot, csordultig duzzasztva a sekély öblöket csillámló csönddel, míg föld és óceán egybeforr.
Te adj a szemeimre könnyet, mert könny nélkül én csak nem-látó, vak vagyok.
Eljátszottam magának a ragyogó fiatal ügyvédet meg a remegő szerelmest meg az elkényeztetett gyereket, és még isten tudja, mit. De amióta ismerem magát, minden szerepem magáért van. Nem gondolja, hogy ez a szerelem?
Ne szólj, szól helyetted a csend. Ne nézz, hunyt pillád mögött vagyok. Ne hívj, hívnak az álmaink. Ne keress, hisz úgyis ott vagyok.
Csönd. Ajkaim lezárvák. Ringass: árva az árvát, Igy, sírj csak, rámhajolva, Meghalni volna jó ma...
Más vagyok mint más. Magasan, tüskésen, így kell már élnem, s ha te nem volnál itt, tán nem is látnék melegebb szemet zord csillagokénál.
Alszom, s szívem virraszt, mindig tehozzád vágyom. S melléd varázsol egy aranyló szárnyú álom. A szívem a szíveden. Kezemmel reszketeg érintem bőrödet, feszes lesz és remeg.
Szónál szebbet súgsz, kezdete és vége nincs, ölelsz, ölellek.
Ki mint vízesés önnön robajától, elválsz tőlem és halkan futsz tova, míg én, életem csúcsai közt, a távol közelében, zengem, sikoltom, verődve földön és égbolton, hogy szeretlek, te édes mostoha!
Facebook
Pinterest