Idézetek a vallomásról
Köszönöm e borús szerelmet, Hogy lelket ad nekem a lelked. Hogy búcsúzó tekintetemben Te tündökölsz, én drága szentem.
Hozhatod a bilincset, a rabod vagyok.
Megtanultam szeretni, és te segítettél ebben, Még mindig szeretlek, nem tudom kifejezni szebben. Már csak ennyire vagyok képes, már csak ennyi telik tőlem.
Hozzád vagyok kötve, ragasztva, forrasztva, feloldhatatlanul, széttéphetetlenül. És ez a szerelem, ami bennem él, független mindentől, mindentől, amit te teszel; ez van, létezik és él, és nem fog megszűnni, nem fog elmúlni, mert hatalmas, örök és csodálatos, mint a világ.
Egész szerelmem annyi volt csak: Hogy láttalak, szemedbe néztem, Egy mosolygásod volt csak minden, De nekem elég volt egészen.
Te vagy nekem a sorsom, Te vagy nekem a minden, Te ragyogsz, túl sírokon A bűneimben!
Mindennap azt hiszem, máris fokozhatatlanul szeretlek. És másnap mindig arra ébredek, hogy több vagy nekem, mint tegnap.
Ahogy a földön, úgy a mennyben is, te szeretsz mást, én szeretlek téged, hogy engem fogsz szeretni, sohasem ígérted, te nekem vagy, de ugyanúgy másnak, Krisztusnak jó vagyok, de bohócnak gyáva.
Meg van még minden egyben: te meg én. Mi átfutottunk sok-sok emberen míg egyen lettünk: te meg én, mondd mi ez a titkos megoldás, egyedül vagyunk, sose volt más ember a földkerekén.
A titkomat nem kérdezed, magyarázat a két kezed, ki léteddel a létet magyarázod, egyszerre hallgatsz és felelsz: szeretem benned a világot!
Életed úgy az életembe áradt, hogy elvesztettem magamat: egész tested testemben él s én öntudatlan nyújtózom el lobogó ereidben.
Igazad van... Nem vonzó rettegésben és ideglázban nagy a szerelem, hanem mikor oly ősi nyugalommal ölelkezünk, hogy még észre se vesszük s máris egymásban alszunk -: igen, így süllyedünk vissza istenbe, csak így s ilyenkor mély szerelmünk, mint a föld és egyszerű, mint a halál s az élet, melyeknek öntudatlan kezei kötötték s majd feloldják köldökünket.
A lépcsőről spirituális Zenének hangzik, ha lemégy, S megérzem ágyékod haján is Szerelmünk égi lényegét.
Mit valljak néked még e földön, Hol testemnek te vagy a börtön És lelkemnek a láthatár?
Csak hogy te élhess, az életemmel fizetnék Meghalnék érted és a másvilágról figyelnék Vigyáznék rád, hisz önzetlenül szeretlek Néha nem így tűnik, ezért kérlek, ne vess meg.
Facebook
Pinterest