Idézetek az utazásról
Mindig igen hasznos (vagy legalábbis imponáló) olyasmit ismerni, amivel otthon nem találkozhatunk.
Az Antarktisz a Föld utolsó vadonja. Ha arra vágyunk, hogy mindent magunk mögött hagyjunk, akkor ez a nekünk való hely.
A hópelyhek és esőcseppek, melyek a földre hullanak, a gleccserek óriási jégtömegei, melyek lassan, föltartóztathatatlanul mindig lejjebb nyomulnak, a mélységbe zuhanó hó- és kőlavinák, a szikláról sziklára rohanó hegyi patak, mind a holt matéria titokzatos törvényének, a mélység vonzásának engedelmeskednek. Van azonban még egy éppen olyan titokzatos törvény, amely minden felett uralkodik, ami él: a magasba vágyás, a fény, a nap szomjúhozása. Vagy nem az-e a sudár fenyő égbetörő növése, a viharvert cirbolya függőleges iránya, amelytől még a legmeredekebb hegyoldalon sem tér el?! Nem ez a vágy az, amely a zergét oly magas régiókba hajszolja, ahol már nem remélhet táplálékot és mely a kőszáli bakon úrrá lesz, amikor látszólag céltalanul áll órákig egy magas sziklafokon, nem törődve a leghidegebb széllel? És ez az a vágy, amely többé-kevésbé lángol vagy szunnyadozik minden emberben, akit a lármás világvárosi élet zaja még nem tett süketté a természet hívó szava iránt. Az eszköz lehet többféle és nem lényeges: az egyik bízik a mérnöki tudásban és beleülve a hegyipálya kocsijába, megtalálja ugyanazt a gyönyörűséget, mint aki bízik saját képességeiben és többé-kevésbé veszélyes utakat keres a magasba.
A legtöbb utazó keres valamit a világban: menekül egy vélt vagy valós kudarc elől, valaminek a hiányát, egyfajta tátongó űrt szeretne a folytonos vándorlással betölteni, vagy elindulva önmagát megtalálni.
A jó utazó kegyetlen kell hogy legyen. Annak, aki más kultúrák szokásait igyekszik megérteni, a felháborodást otthon kell hagynia.
Nem az a fontos, hogy milyen messzire utazott az ember, hanem hogy mennyire él.
Kelet-európai turistának lenni annyi, mint minden helyzetben feltalálni magad, nincs felbonthatatlan konzerv, lakhatatlan kemping, elindíthatatlan autó, ehetetlen étel, hiányos infrastruktúra, a magyar turista mindig győz.
Úton lenni nem mindig az élet, néha meg is kell érkezni.
A sátrazásnak van egy sajátos jeltelensége. Amint az ember behúzza a cipzárt, és kizárja a külvilágot, a helyszín és minden jellemzője megszűnik. Skócia, francia Alpok, Karakorum, teljesen mindegy. A sátrat csapkodó szél, egy vízesés susogó hangja, a derékalj alatt a kemény göröngyök, a mocskos zoknik meg az izzadság szaga - mindez egyforma mindenütt, ugyanolyan otthonos, mint a pehely hálózsák melege.
Külföldön hátizsákos turistaként hihetetlenül "sóher" tud az ember lenni. Vagy inkább csak racionális. A hátizsákos utazó a kiadások terén szigorú, de igazságos önmagához és másokhoz.
A túrázó gépiesen tudja le az órákat és kilométereket, hiszen azok ugyanolyan jellegtelenek, akár a légzés. A nap végén nem gondolja, "Hű, ma megtettem 25 kilométert", mint ahogy azt sem, "Hé, ma nyolcezerszer vettem levegőt". Egyszerűen csinálja, és kész.
A távolság teljesen mást jelent, ha az ember gyalog vág neki a világnak. Az egy kilométer hosszú lesz, a kettő szó szerint tekintélyes, a tíz óriási, az 50 pedig már az elképzelhetetlen határát súrolja. Rájövünk, hogy a világ tágasságát csak a túrázók kis közössége ismeri. A bolygólépték a mi kis titkunk. Az élet is takarosan egyszerűvé csupaszodik. Az idő elveszíti minden jelentőségét. Ha besötétedik, az ember lefekszik, ha megint kivilágosodik, felkel, minden más csak a kettő közti átmenet. Csodálatos.
Mi vész el, amikor átlépünk egy országhatárt? Mintha minden pillanat kettéválna: búsulunk a hátrahagyott dolgokért, de izgatottan lessük, milyen újdonságok várnak ránk odaát.
Che Guevara: A motoros naplója c. film
Egy rossz nap az utazás során még mindig jobb, mint egy jó nap a munkahelyen.
Azt, hogy oda mennek, ahol nem járt még ember, hogy olyan tájakat látnak, amelyeket még szem nem látott - ezek nemcsak a romantikus utazók vágyai voltak, hanem azoké az embereké is, akik a nagybetűs Természettudományt szolgálták az emberi ismeretek bővítésével.
Facebook
Pinterest