Kessler Hubert

A hópelyhek és esőcseppek, melyek a földre hullanak, a gleccserek óriási jégtömegei, melyek lassan, föltartóztathatatlanul mindig lejjebb nyomulnak, a mélységbe zuhanó hó- és kőlavinák, a szikláról sziklára rohanó hegyi patak, mind a holt matéria titokzatos törvényének, a mélység vonzásának engedelmeskednek. Van azonban még egy éppen olyan titokzatos törvény, amely minden felett uralkodik, ami él: a magasba vágyás, a fény, a nap szomjúhozása. Vagy nem az-e a sudár fenyő égbetörő növése, a viharvert cirbolya függőleges iránya, amelytől még a legmeredekebb hegyoldalon sem tér el?! Nem ez a vágy az, amely a zergét oly magas régiókba hajszolja, ahol már nem remélhet táplálékot és mely a kőszáli bakon úrrá lesz, amikor látszólag céltalanul áll órákig egy magas sziklafokon, nem törődve a leghidegebb széllel? És ez az a vágy, amely többé-kevésbé lángol vagy szunnyadozik minden emberben, akit a lármás világvárosi élet zaja még nem tett süketté a természet hívó szava iránt. Az eszköz lehet többféle és nem lényeges: az egyik bízik a mérnöki tudásban és beleülve a hegyipálya kocsijába, megtalálja ugyanazt a gyönyörűséget, mint aki bízik saját képességeiben és többé-kevésbé veszélyes utakat keres a magasba.