Idézetek a pszichológiáról
Az emberi lélek talajában vannak rozsdás, félig elásott titkok, amelyekhez az ember kényszeresen vissza-visszatér, és rángatja őket, hiába sebzik véresre a bőrét.
Az emberi élet után a legnagyobb ajándék a döntés hatalma. Ám ha a rabjává válsz valaminek, pont erről a hatalomról mondasz le - a szabadságodról. Egy szenvedély rabszolgája leszel, az pedig uralkodni fog fölötted. És amikor azt mondja, hogy "ugorj", akkor te csak annyit kérdezel: "Mekkorát?"
Amit nem tudatosítunk, arról hajlamosak vagyunk megfeledkezni.
A modern pszichológia egyik meglepő felfedezése, hogy milyen könnyű tudatlannak lenni a saját tudatlanságunkkal kapcsolatban.
Az ösztön (...) egyszerű elvek alapján működik: igen vagy nem, jutalom vagy büntetés, táplálék vagy veszedelem, szeretem vagy gyűlölöm, odafussak vagy elrohanjak. Agyunkban a túlélési és érzelmi reakcióinkért felelős limbikus rendszer számára mindegy, hogy a frigóból a véres hurka és humusz közül kell választani, vagy egy keményen kiharcolt, még alig bimbózó karrier sorsáról kell dönteni.
Életünk során csupán annyit teszünk, hogy lezongorázzuk a génjeinkkel örökölt lyukkártyás programot, némi variációval aszerint, milyen környezetben történik mindez. Ha így van, a szabad akarat egyfajta illúzió, amelyet a saját megnyugtatásunkra vagy szórakoztatásunkra agyaltunk ki.
Borzasztó, hogy az ember egyedül van borzasztó, hogy van tudata csak ezért van egyedül vagy csak azt hiszi, hogy egyedül van.
Saját születésünket anélkül asszisztáljuk végig, hogy világos képeket őriznénk meg róla, és hiába éljük át, a halálunkat sem tudjuk elmesélni. Ha ez igaz, akkor torzónak kellene látnunk az életünket: szakadozott a kezdete és nyitva marad a vége. Mégsem így van. Ragaszkodunk az olyan egyenes vonalú történethez, amelynek van eleje és vége. Szeretjük a kerek anekdotákat. Szeretjük, ha egy történet tart valahová, ha okulhatunk belőle, vagy mulathatunk rajta. Nem kívánunk tudomást venni arról, hogy az életnek nincsen világos iránya, tökéletes lezárása, ezért inkább félrenézünk, belefeledkezünk a sok apró, de mégis fontos dologba, a szép és értékes eseményekbe, amelyekre világos kezdettel, véggel rendelkező rövid történetekként gondolunk. Készítünk hozzájuk egy fotót, és kirakjuk a Facebookra.
Mi, emberek, természettől fogva szorongó lények vagyunk. És mit teszünk, hogy kompenzáljuk a bizonytalan jövő miatt érzett szorongásunkat? Mit teszünk, hogy úgy érezhessük: mi magunk irányítjuk az életünket? Tárgyak felé fordulunk, megvásárolható vagy magunknak elkészíthető alkalmatosságokhoz, használható és birtokolható dolgokhoz. Ezek a holmik, nem úgy, mint a szerelem, a boldogság, a nekünk kiszabott rövidke idő, maradandónak, ellenőrizhetőnek, szabadon alakíthatónak és uralhatónak tűnnek, ennélfogva biztonságérzettel ajándékoznak meg bennünket. A tárgyak. Ők a mi fogódzóink.
Az ember cselekszik a motivációi alapján, nem pedig megválasztja őket. Maga a döntési eljárás nem lehet döntés tárgya. Aki így tesz, olyan, mintha saját hajánál fogva próbálná felemelni magát. És mint tudjuk, aki ezt elhiszi, könnyen paradoxonokba ütközik.
Az intelligencia önmagában nem minden, az ősi ösztönökön és viselkedésmintákon nehéz változtatni.
Nem születnek az emberek eleve rossznak. Csak az idő múlásával egyre inkább érvényesül a dominóeffektus. Véletlenül bántasz valakit, és megúszod. Aztán már szándékosan bántasz embereket, mégis melletted maradnak. Később rájössz, hogy minél többet bántod őket, annál jobban érzed tőle magad. Így aztán sorozatosan bántani kezded őket, ők pedig kitartanak. Az évek múlnak, te pedig meggyőzöd magadat arról, hogy a fájdalom, amit nekik okozol, teljesen rendjén való.
A meditálásra szánt idő nem luxus. Hosszú távon megspórolja az aggódásra szánt időt, és megszabadít a kimerültségtől.
Manapság a legtöbb akadályunk nem külső, hanem belső. A második világháború óta a történelem legnagyobb felvirágzásait éltük meg. Kevesebb háborúval kell szembenéznünk, kevesebb a halálos betegség és sokkal több a biztonsági háló. De a világ továbbra is ritkán cselekszik úgy, ahogyan mi szeretnénk. Külső ellenfelek helyett belső feszültségekkel küzdünk. Szakmai frusztrációkkal, beteljesületlen várakozásokkal, örökölt tehetetlenségeinkkel. És továbbra is ugyanazokban a letaglózó érzésekben van részünk, amelyekben az embereknek mindig is volt: bánatban, fájdalomban, gyászban.
A halálfélelemmel ugyanúgy szembe kell néznünk, mint minden más félelmünkkel. Képessé kell válnunk arra, hogy elképzeljük a saját elmúlásunkat, meg kell barátkoznunk a gondolattal, ízekre kell szednünk, meg kell szabadulnunk a rémisztő gyermekkori halálképzetektől. Ne higgyük, hogy a halál gondolatát túl fájdalmas elviselni, hogy tönkretesz bennünket, hogy a mulandóságot tagadni kell, hogy életünk értelmetlenné válik az igazság fényében. Az efféle tagadásnak mindig megvan az ára - belső világunk és látókörünk beszűkül, racionalitásunk elhomályosul. Végül beleesünk a teljes önámítás csapdájába.
Facebook
Pinterest