Sarah Ivens

Nagyon fontos, hogy hálás beállítottsággal nézzünk a világra. Túl könnyen beszéljük be magunknak, hogy nehéz az életünk, legalábbis bizonyosan nehezebb, mint szerencsésebb sorú barátainké vagy testvéreinké, akikkel szinte minden nap találkozunk. Ha azonban saját szerencsés pillanatainkat keressük, és elismerjük azokat - beszélgetések során, naplónkban vagy akár csak önmagunkban -, az rengeteg testi-lelki előnnyel jár.

Hóförgetegek és jégvirágok, partik és hagyományos angol pantomimjáték, klasszikus mozifilmek és érzelgős zene, ajándékcsomagolás, buta kis játékok és fadíszítés. A tél a tündérmesék ideje.

A tél a tündérmesék ideje. Természetanyácska csillogó ruhába öltözve köszönti az évszak mitikus teremtményeit, míg a téli álmot alvó állatok meleg ölébe és kényelmes faodvakba fészkelik magukat.

Aki ragaszkodik a hagyományokhoz, annak csakis egy nap jöhet szóba, amelyen tudatosan visszatekint, majd a jövőbe, hogy fejlessze önmagát - és ez január 1-je. Sokunk számára az újévi fogadalmak jelentik a testi-lelki egészségünket illető elhatározások kulcsfontosságú pontjait, melyeket 12 hónapon át követhetünk majd.

Újév napja a tökéletesen elhelyezett magaslat, amelyről visszanézve láthatjuk, mi nem tetszett az elmúlt évünkben, mitől éreztük rosszul magunkat, majd fejest ugorhatunk az üdítően tiszta ötletek és gondolatok tengerébe.

Új év, új én - egyszerűen hangzik, ugye? De ne legyünk túl kemények magunkhoz, ha még mindig a szilveszteri dallamoktól cseng a fülünk, miközben máris megszegtük egy-egy fogadalmunkat. Nem számít. Tűzzünk ki egy dátumot az újrakezdésre. Részemről a február 1. ugyanúgy megteszi, mint a január 1. A legrosszabb, amit ilyenkor tehetünk, ha elveszítjük a kedvünket, és sutba vágjuk összes életjobbító álmunkat, ideálunkat és tervünket, mert úgy érezzük, veszítettünk. Bármilyen pozitív változás megéri, akármennyire jelentéktelennek is tűnik elsőre. Sok szerencsét hozzá!

Nem rossz, ha az ember a társaság lelke és a bulik középpontja, de néha felbecsülhetetlen értékű, ha magunkra maradhatunk gondolatainkkal és elképzeléseinkkel.

A magány nem egyenlő a magányossággal. Az egyedüllét nem negatív állapot. Ha erre vágyunk, még nem jelenti, hogy depressziósak, antiszociálisak vagy szomorúak vagyunk, csak azt: elég öntudatosak, és felmértük, hogy egy kis szünetre van szükségünk, hogy elszakadjunk a forgalom zajától, a gyerekzsivajtól, a virtuális világtól és attól a belső hangtól, amely folyton azt hajtogatja, tévedünk, rosszul csináltunk valamit, vagy jobban is mehetne.

Önmagunk társasága kevésbé stresszes és ugyanolyan jó lehet, mint másoké. Ha fel akarunk fedezni egy új parkot, hát induljunk most, azonnal! Miért várnánk, hogy más mikor talál szabad helyet számunkra a naptárában, hogy aztán az utolsó pillanatban cserben hagyjon minket? Legyünk önmagunk barátai! Így pontosan azt tehetjük, amihez kedvünk van.

Azok, akik nem töltik el a szívünket melegséggel, nem érdemlik meg, hogy időt áldozzunk rájuk.

Ha újra felfedezzük a magányos pillanatokban rejlő gazdagságot, sokkal kevésbé valószínű, hogy elveszettnek érezzük magunkat mások nélkül, és a mai időkben ez létfontosságú. Ráadásul nagy valószínűséggel jobban meg is szeretjük önmagunkat.

A természet végtelen nagysága megnyugtat: van, ami elillan, akár az évszakok; van, ami fölött nincs hatalmunk, ahogy a fáknak sincs hatalmuk a múló évszakok fölött. Ha ezt tudatosítjuk magunkban, megszabadulunk a pillanatnyi félelmektől és aggodalmaktól.

A meditálásra szánt idő nem luxus. Hosszú távon megspórolja az aggódásra szánt időt, és megszabadít a kimerültségtől.

Az anyatermészet a legnagyobb múzsánk, leghűségesebb szövetségesünk és legédesebb szenvedélyünk.

A természet az emberi természetet is felemeli.