Holch Gábor

A távolban élő magyar először az élet azon vetületét próbálja a hazaihoz hasonlóan kialakítani, amelyik a legjobban hiányzik neki. Ez lehet az étkezés, de lehet a baráti kör, testedzés, zene, tánc vagy bármi más.

Haza

Egyikünket sem kérdezték meg születése előtt, hogy hol szeretne a világra jönni, kitől szeretné tanulni az első lépéseit és életbölcsességeit, milyen sorrendben és sikerrel szeretne megbirkózni az élet nagy próbatételeivel. Hogy kik vagyunk valójában, és kinek gondoljuk magunkat, mégis ilyen sorsfordító apróságokon múlik.

A megszokott, természetes környezetből kiszakadni egy kicsit olyan élmény, mint amiről a sztratoszférát megjárt űrhajósoktól hallunk: visszatérve másként látják az őket körülvevő természetet és embereket, az élet apró-cseprő dolgait, mint annak előtte. Lenyűgöző érzés ez, melynek azonban egy adag búskomor nosztalgia ad némi keserű utóízt.

Elszigetelt helyeken a jövevény a külvilág egészét képviseli a helyiek szemében, és egyetlen tettével megváltoztathatja a történelmet.

Minden helynek megvan a maga illata. Hosszú távollét után Magyarország számomra mindig egy kicsit nyárierdő-illatú, még karácsonykor vagy szmogriadó idején is.

Életünk legfontosabb döntéseit is gyakran hozzuk meg zsigerből. Sokan és sokszor ámítjuk magunkat azzal, hogy megfontoltan, az eszünkre hallgatva fundáltuk ki a következő lépésünket. Ezt hol elhisszük, hol nem, visszatekintve azonban általában világossá válik, milyen fontos szerepet játszott a döntés meghozatalakor az ösztönök és megérzések rejtelmes egyvelege.

Egyetemi hallgatóként az ember szabadon zsonglőrködhet a terveivel és álmaival, felnőve azonban szembe kell néznie az élet nehéz döntéseivel.

Az ösztön (...) egyszerű elvek alapján működik: igen vagy nem, jutalom vagy büntetés, táplálék vagy veszedelem, szeretem vagy gyűlölöm, odafussak vagy elrohanjak. Agyunkban a túlélési és érzelmi reakcióinkért felelős limbikus rendszer számára mindegy, hogy a frigóból a véres hurka és humusz közül kell választani, vagy egy keményen kiharcolt, még alig bimbózó karrier sorsáról kell dönteni.

Racionális énünk azt sugallja, hogy döntő helyzetekben a tényekre és észérvekre kell támaszkodnunk. A baj csak az, hogy a jobbik eszünkkel hozott döntéseinket nem váltjuk tettekké, ha ősi ösztöneink rosszat sejtenek és riadót fújnak. Megérzéseink viszont akkor is tettekre sarkallnak, ha szemernyi észérvet sem tudunk felhozni indoklásul. Ideig-óráig erőt vehetünk magunkon annak érdekében, hogy saját vagy mások észérvei alapján lépkedjünk előre az életben, de előbb-utóbb elérünk ahhoz a ponthoz, amikor a siker érdekében valódi eltökéltségre van szükség. Ez pedig vagy zsigerből jön, vagy sehogy.

Az észérvek szemszögéből nézve megérzéseink aggasztóan zavarosnak tűnhetnek: a tényekkel alátámasztott igazságok minden helyzetben megállják a helyüket, öt érzékünk viszont változékony és sokszor ellentétes utasításokat ad, nem beszélve a hatodikról.

Az észérvekkel ellentétben megérzéseink változhatnak, mégsem keveredünk igazi önellentmondásba.

Az ízlésekben, megérzésekben éppen az a jó, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül csaponghatunk közöttük. Szerintem inkább az a baj, ha ezt nem engedjük meg magunknak.

Amikor a környezetünk egyszer lenyűgöz, másszor az idegeinkre megy, ugyanazokat a dolgokat látjuk egyszer így, másszor úgy, hasonlóan ahhoz, mint amikor beleszeretünk valakibe, és eleinte idegesítő szokásait kezdjük el a legjobban imádni. Akadozó párkapcsolatokban viszont a partnerek pont azt gyűlölik meg egymásban, amit a kapcsolat elején megszerettek.

Minél tovább vagyok külföldön, a honvágy annál kívánatosabbra színezi a hétköznapi élet váratlan hungarikumait.

Ösztönös reakcióinkat, egy helyzet kiváltotta hangulatunkat ugyanolyan nehéz előre megjósolni, mint utólag megérteni.