Holch Gábor

Az, hogy otthon érezzük magunkat valahol, vagy elvágyódunk, hogy nem tudunk betelni egy hellyel, helyzettel, vagy az agyunkra megy, ugyanúgy nem elhatározás kérdése, mint a divatot, az ételeket és az embereket illető ízlésünk. Az ezzel járó összes furcsa döntésünk, szokásunk, hóbortunk, mániánk és allergiánk gyakran saját magunk számára is rejtélyes, mégis meghatározza azt, hogy kik vagyunk, hogyan tekintünk magunkra, és mások hogyan tekintenek ránk.

Ízlésről ritkán érvelünk, de a rendről annál inkább. Amiről az adott időben meg vagyunk győződve, az a normális, az észszerű, a "rendes". Ami és aki ettől eltér, az rendetlen, értelmetlen, elfogadhatatlan. Mindannyian naponta hozunk ilyen ítéleteket mások viselkedéséről. Hányan és hányszor vitatkoznak arról, mikor kell felkelni, mi a megfelelő viselet, megszólítás, polgári magatartás és a családhoz, anyaföldhöz, pénzhez, politikához, tévénézéshez, autóvezetéshez, szelektív hulladékgyűjtéshez való helyes hozzáállás! Szemben az ízlésekkel és ösztönökkel, mások rendjére nem legyintünk rá, hogy hát igen, mindenki másképp csinálja.

Ha valaki önszántából vagy mások megbízásából átbútorozik a földgolyó másik oldalára, az ugyanolyan sokat elmond róla, mint az, ha köszöni szépen, nem kér belőle.

Az ember csak akkor tud maga és mások számára egészséges egyensúlyt kialakítani, ha saját vérmérsékletének megfelelően kel, fekszik, étkezik és tölti mind a munkanapjait, mind a szabadidejét.

Mi a rendes? Mi normális? Én lennék az, a szingapúri szállodai szobában fekvőtámaszozó magyar, aki próbálja nem felborítani a sanghaji otthonában kialakított rendet? Vagy a rádióban megszólaló úr, aki naponta beül a kocsiba, fél óra alatt beér az irodába, vacsora után pedig a gyerekekkel focizik, bélyeget gyűjt vagy pasziánszozik az interneten? Nekem úgy tűnik, felesleges egymásra erőltetnünk napirendünket, szokásainkat, nézőpontunkat. Őt valószínűleg ugyanúgy fárasztanák az én hétköznapjaim, mint ahogyan engem könnyesre untatnának az övéi. Ösztöneinket nem választhatjuk és változtathatjuk meg, a minket körülölelő rendet viszont nagyon is.

A másság iránti tolerancia tanult dolog, a civilizáció egyik vívmánya. Természetüknél fogva az emberek gyanakvók a tőlük sokban különbözőek irányában, függetlenül attól, hogy a gyanús egyén a szakadék túlpartjáról átsurranó betolakodó vagy helyben született rendbontó.

Aki különcként nő fel, soha nem felejti el azt a pillanatot, amikor először hasonszőrűek társaságába került.

Bármennyire kemények, kíváncsiak vagy elborultak vagyunk, előbb-utóbb találkozunk valakivel, aki messze túltesz rajtunk. Aki családja, barátai körében eddig kalandornak volt kikiáltva, ilyenkor késztetést érez rá, hogy továbbra is megpróbáljon túltenni a környezetén, de ez hasonló eredménnyel jár, mint a kocsmában az asztaldöngető ivászati verseny: az ember vagy bajba keveredik, vagy kidől még akkor is, ha győztesen kerül ki a megméretésből.

Aki tíz-tizenöt évig saját szabályai szerint éli az életét, annak számára nem az az elsődleges szempont, hogy volt osztálytársai, egykori és jelenlegi ismerősei vagy akár családja szemében hihető és elfogadható-e az, amit csinál.

Még egy egyszerű gazdasági menekültnek vagy külföldi megélhetést kereső magyar szakmunkásnak is bátorság kell ahhoz, hogy maga mögött hagyja a biztonságot jelentő környezetet, amikor átlép az országhatáron.

Az olvasó szinte naponta belebotolhat hétköznapi kalandorokba, legyen az dokumentumfilmes, idegenvezető vagy rasztahajú, batikolt pólós utcai zenész. Nem kell, hogy mindenki ilyen legyen, szeretni vagy szívből elfogadni sem muszáj a különcöket, de érdemes tudomásul venni, hogy nélkülük nehezebben épülnének hidak a szokásaikat, rendjüket, identitásukat féltve őrző emberi közösségek között.

Van az őszinte emberekben valami ellenállhatatlan. Ha valaki egy gyermek ártatlan érdeklődésével, a hátsó szándék legkisebb jele nélkül kérdez valamit, egyszerre megnyílunk, és válaszolunk. Ha így kérnek, könnyebben adunk.

Amikor az ember áthágja a szabályokat, két lehetséges következmény egyikére kell felkészülnie. Az egyik, hogy nem sikerül, amiben reménykedett, és a környezete kötelességtudóan emlékezteti: ők bezzeg megmondták, hogy nem lesz jó vége a dolognak! A másik, hogy az álom valóra válik, és ugyanazok az emberek buzgón csapkodják a hátát, mondván, hogy lám-lám, megy az, ha megpróbáljuk. Mindkettő teljesen érthető, hiszen az emberi közösségek túlélését a kezdetektől az segítette leghatékonyabban, ha a jó ugró ugrált, a setesuta viszont inkább szerszámot készített és krónikát körmölt zergevadászat helyett. A mai kihívások azonban nem olyan egyértelműek, mint a csiszolt kőkorszakiak, ezért gyakran előfordul, hogy éppen a jó szándékú figyelmeztetés tartja vissza az amúgy vállalkozó kedvű egyedet a sikertől.

Életünk során csupán annyit teszünk, hogy lezongorázzuk a génjeinkkel örökölt lyukkártyás programot, némi variációval aszerint, milyen környezetben történik mindez. Ha így van, a szabad akarat egyfajta illúzió, amelyet a saját megnyugtatásunkra vagy szórakoztatásunkra agyaltunk ki.