Idézetek a pszichológiáról
Néha mindnyájan aggódunk olyasmi miatt, ami talán soha nem fog megtörténni. De van, akinél ez már szinte kényszeressé válik, és a betegséggel kapcsolatos aggodalom annyira lerontja az életminőséget, hogy egy tényleges betegség szinte megváltásnak tűnik.
Néha az emberek viselkedésükkel boldogtalanságba vagy veszélybe sodorják magukat. Konfliktust keltenek, amikor nincs rá szükség. Akkor is benne maradnak egy bántalmazó kapcsolatban, ha lenne lehetőségük kilépni belőle. Látszólag ok nélkül feladják a saját céljaikat. Az irracionálisnak tűnő viselkedés érthetővé válhat, ha kiderül, mi célt szolgál. Néha azért veszekszünk valakivel, mert a heves érzelmek miatt kevésbé érezzük magunkat magányosnak. Ha gyűlölnek minket, az is jobb, mintha nem vennének rólunk tudomást. Néha jobb együtt lenni bárkivel, mint egyedül lenni. Néha könnyebb feladni valamit, mint kudarcot vallani. Néha jobb a betegség miatt kudarcot vallani, mint egyszerűen csak kudarcot vallani. Tudatalattink énünk védelmében kialakított pótcselekvései értelmetlennek tűnnek, ha nem tudjuk, miért alakultak ki.
Sok apró gyötrelemből jelentős szorongás keletkezik.
Néha a betegségek okozta veszteségeket az előnyök ellensúlyozzák. Még a rokkantságról is nehéz lemondani, ha sok előnnyel jár. De ez a mechanizmus is tudattalanul játszódik le.
Az összes gondolatunk ott kering a fejünkben, még akkor is, ha nem akarjuk.
Úgy vagyunk összerakva, hogy mindig újabb és újabb módokat eszelünk ki a teljesítőképességünk ellenőrzésére. Ez a vágy valahol utazói génjeink között rejtőzik.
Az agy asszociációs képessége teszi lehetővé a művészettörténész számára, hogy rögtön megállapítsa egy festményről, hamisítvány-e, szinte anélkül, hogy másodszor is rápillantana, de pontosan leírni, hogy miért gondolja azt hamisítványnak, már nehéz. Tudja és kész.
A valóság bennünk van. Mi teremtjük meg.
Az, hogy valaki lelkileg rendben legyen, ugyanolyan fontos napi tevékenység, mint a sport.
Amikor figyelmünket saját elménk felé fordítjuk, akkor egy elképzelhetetlenül fejlett technológia megértésének problémájával állunk szemben. Lehetetlen ismernünk (s végképp lehetetlen nyomon követnünk) a viselkedésünket érő irgalmatlan mennyiségű hatást, mivel egy rendkívül bonyolult gépezetben lakunk. Ezért kifejlesztettünk egy gyorsírást, tudatos gondolataink oksági hatásába vetett hitünket. Hiszünk a saját oksági hatóerőnk varázslatában.
A tudatos mentális folyamatok rendszerint követik, nem pedig vezetik azokat a cselekedeteket, amelyek gyors válaszok a környezeti ingerekre. A reaktív válaszok esetében a tudomásunk arról, hogy mit tettünk, s hogy mi késztetett bennünket rá, csupán olyan luxus, amire csak néhány ezredmásodperccel a cselekedet után teszünk szert.
Az elme olyan rendszer, amely látszatokat állít elő tulajdonosa számára. A dolgok például ezüstnek látszanak, vagy kis ablakúnak, vagy repülni látszanak, annak eredményeként, ahogyan az elme az élményeket létrehozza. Ha pedig az elme képes elérni, hogy "megtapasztaljunk" egy repülőgépet, miért ne tudná megteremteni önmaga élményét, ami ahhoz a gondolathoz vezet bennünket, hogy az elme okozza önnön cselekedeteit. Az elme megteremti ezt a folytonos illúziót; valójában nem tudja, mi okozza önnön tetteit. Bármilyen tapasztalati akarat zakatol is a gépházban, a gondolat és a tett közötti tényleges viszony talán teljesen felderíthetetlen a gép vezetője (az elme) számára.
A legnagyobb fegyverünk a stressz ellen az a képességünk, hogy megválasszuk a gondolatainkat.
Van olyan helyzet, amikor egy szorongó ember azért is képes szorongani, mert nem szorong éppen.
Attól kezdve, hogy támad egy megérzésed, 5 másodperced marad arra, hogy megtedd a lépést, amit helyesnek gondolsz. Ha ennyi idő alatt nem lépsz, akkor vége, kész, ennyi volt: a logikád ugyanis megpróbálja elvetni az ötletet. Ez érthető is, hiszen a gondolkodásunk veszélyforrásnak érzékel mindent, ami eltér a hétköznapitól, a megszokottól, márpedig az agy legfőbb feladata a túlélés biztosítása.
Facebook
Pinterest