Idézetek a pszichológiáról
Rejtett, tudattalan hozzáállásunk a kisebbségekhez sokkal lassabban változik, mint nyíltan hangoztatott nézeteink. Sok ártalmas vélekedésünk olyan jól rejtve marad, hogy még mi magunk sem vagyunk tudatában a létezésüknek.
Időnk nagy részében kognitív fösvények vagyunk, vagyis igyekszünk a lehető legkevesebbet gondolkodni.
Kényelmes és megnyugtató hinni, hogy van egy lényegi énünk, hogy a jó emberek jók, a rosszak rosszak, és hogy ezek a tulajdonságok bennünk élnek, nem pedig a minket éppen körülvevő látvány, hangok és jelképek határozzák meg őket. A szociálpszichológia azonban megkérdőjelezi ezt a hiedelmet. Valójában még az emlékeink is - az építőkockák, amelyekből az idő múlásával összeáll, kik vagyunk - magukon viselik a helyek címkéjét, ahol keletkeztek.
Elménk több milliárd apró pillangóhatás együttes végpontja.
A macskák elégedettek a helyzetükkel. És nagyon biztosak a jellemükben. De nekünk ez nem elég. Mi mindig többet akarunk.
Kedi - Isztambul macskái c. film
A pszichológia mai fogalmai csak ideiglenesek: egy napon valószínűleg visszavezethetők lesznek valóságos idegi alapjaikra. Bizonyos, hogy az egyes pszichikai erők munkáját az idegi apparátusban igazából speciális anyagok és kémiai folyamatok végzik el.
A tudatosság sokkal kisebb része mentális életünknek, mint az, aminek nem vagyunk tudatában, mert nem lehetünk tudatában annak, aminek nem vagyunk a tudatában... milyen könnyű ezt kimondani; milyen nehéz felfogni! Olyan ez, mint azt kérni az elemlámpától, hogy egy sötét szobában világítson rá valamire, amire nem vetül fény. Az elemlámpa, mivel bármerre is fordul, oda fényt vet, arra a következtetésre fog jutni, hogy minden meg van világítva. A tudat is látszólag így járja teljesen át az egész mentális életünket, holott valójában nem ez a helyzet.
Amennyiben az emberek meg tudják változtatni az őket érő impulzusok mentális megjelenítését, akkor igenis képesek önuralmat gyakorolni, és viselkedésük nem válik a heves ingerek áldozatává. Képesek átalakítani s a kognitív újraértékelés révén lehűteni a csábító ingerek hatását - legalábbis időnként és bizonyos körülmények között. A kulcs a megfelelő körülmények megteremtése.
Jelenlegi személyiségünk és további fejlődésünk roppant összetett koreográfiában tükrözi a genetikai és a környezeti hatások összjátékát.
Agyunk evolúciója még nem tart ott, hogy konkrétnak tekintse a távoli jövőt. A küszöbön álló félelmetes események könnyen szorongást ébresztenek bennünk, ám a távolabbi jövőt ritkán látjuk heves, élénk képekben. Rózsaszín szemüvegünk és jó közérzetet biztosító pszichológiai immunrendszerünk általában megóv minket attól, hogy a jövő miatt szorongjunk. Hajlamosak vagyunk félresöpörni a rák, az elszegényedés, a magányos öregkor vagy a betegeskedés rémképét, s ha ezek az aggodalmak mégis feltámadnak bennünk, többnyire nyomban igyekszünk elterelni róluk a figyelmünket.
Ha semmit sem tehetünk a bennünket érő stressz enyhítésére, mivel a helyzet rajtunk kívül álló erők ellenőrzése alatt áll, akkor a monitorozás jellemzően erősíti a szorongást és csak fokozza a stresszt, és inkább az eltussolás segíti elő az alkalmazkodást és az önvédelmet.
Ha az ember eltöri a lábát, az megváltoztathatatlan tény, amint erre maga is nyomban rájön, ha megpróbál ráállni. De hogy mit gondol róla, az rajta áll. Tekintheti szörnyű balesetnek, ami kikészíti, mivel csak arra tud gondolni, hogy le kell mondania a kocogásról, a kerékpározásról és még annyi minden másról, de nézhet rá úgy is, hogy váratlan lehetőséget kapott, hogy bepótolja régi elmaradásait, mondjuk, elolvasson végre pár régóta esedékes könyvet.
Az elutasításra különösen érzékeny emberek szoros kapcsolataikban rendkívül szoronganak az esetleges visszautasítás miatt; folyton attól tartanak, hogy a másik cserbenhagyja őket, és gyakran saját viselkedésükkel provokálják ki a rettegett elutasítást. Ha az ember nem tud úrrá lenni az elutasítás iránti érzékenységén, akkor az önbeteljesítő jóslatként fejtheti ki romboló hatásait.
A pszichológiai immunrendszer azon munkálkodik, hogy ne utáljuk magunkat túlzottan a kudarcainkért, a sikereinkért viszont magunknak tulajdonítsuk az érdemet. Így hajlamosak vagyunk balfogásainkért az égvilágon mindenki mást hibáztatni.
Valahányszor szembesülök vele, mindig újra és újra elképeszt, milyen erővel képesek az intenzív negatív érzelmek kiszorítani a józan gondolkodást. A létrejövő átmeneti elmezavar nem csak a pillanatnyi érzékelést torzítja el, de a jövővel kapcsolatos elvárásainkat és önértékelésünket is.
Facebook
Pinterest