Idézetek a pszichológiáról
Lehetsz egyszerre depressziós és boldog, mint ahogy lehetsz józan alkoholista is.
Ha valaha is azt hitted, hogy a depressziós ember csak boldog akar lenni, akkor súlyos tévedésben élsz. A depresszióst cseppet sem érdekli a boldogság luxusa. Ő csak a fájdalom hiányára vágyik. Elmenekülni a lángoló elméje elől, amelyben úgy égnek-füstölnek a gondolatok, akár a felgyújtott ócska holmi. Ő csak normális akar lenni. Vagy mivel a normális elérhetetlen, üres akar lenni.
A depresszió lényegében a gondolat és az érzés kvantumfizikája: feltárja, ami a normális működés során rejtve van. Ízekre szed bennünket és mindazt, amit ismertünk.
Mi, emberek túlfejlődtünk. Annak az ára, hogy elég intelligensek legyünk első fajként felfogni a kozmosz létezését, az, hogy mindeközben egy egész univerzumnyi sötétséget is érzünk.
Amikor leterít a depresszió vagy a szorongás - nem bírsz kilépni a házból, felkelni a szófáról, nem bírsz másra gondolni, mint a depresszióra -, az elviselhetetlenül nehéz tud lenni. A rossz napok egy skálán helyezkednek el. Nem mind egyformán rossz, és az igazán rosszak később hasznodra válnak, bár átélni nehéz őket. Beteszed őket a rossz napok bankjába.
Az agy (...) aggasztóan mágikus szerv, hiszen annyi mindent csinál, amiről még mindig nem értjük, hogyan vagy miért csinálja. Mint minden más, atomokból áll, amely atomok a csillagokban születtek sok millió évvel ezelőtt. Mégis többet tudunk azokról a távoli csillagokról, mint az agyunk működéséről, az egyetlen micsodáról az egész világegyetemben, ami képes az egész világegyetemről gondolkodni.
Nehéz elmagyarázni a depresszió mibenlétét annak, aki nem szenvedett tőle. Mint a földi életet egy űrbéli idegennek. Referenciapontok híján metaforákra kell hagyatkoznunk. Alagútban rekedsz. Az óceán fenekére süllyedsz. Lángolsz. Az intenzitás a legmeghatározóbb.
Az őrültség logikus reakció egy őrült világra.
Az a bosszantó a depresszióban, hogy az ember elkerülhetetlenül az életre gondol. A depresszió mindnyájunkból gondolkodót csinál.
Amikor az akaratra, mint az emberben lévő olyan erőre mutatunk rá, amely az illető tettét okozza, akkor ugyanolyan típusú magyarázattal élünk, mint amikor azt mondjuk, Isten okozott egy eseményt. Olyan fék ez, amely felülüt bármely más magyarázatot, de mégsem magyaráz meg semmit prediktív értelemben. Éppúgy, ahogy nem tudjuk előre megmondani, mit fog tenni Isten, azt sem tudjuk megjósolni, az akarat mit tesz majd.
Minden elmélet szemben áll az akarat szabadságával; minden élmény mellette szól.
Az akarat élménye pusztán egy érzés, amely egy ember számára felbukkan. Úgy viszonyul a cselekvéshez, mint a fájdalom élménye azokhoz a testi változásokhoz, amelyek a fájdalmas inger eredményeként bekövetkeznek, vagy ahogy az érzelem élménye viszonyul a hozzá társuló testi változásokhoz.
Ha egész életünkben egy bizonyos hitrendszer (vagy ahogy a társadalomkutatók mondanák: "paradigma") szerint éltünk, nehéz teljesen magunk mögött hagynunk a meggyőződésünket, bármilyen nyitottan állunk is a szemléletváltáshoz.
Igazságtalan mértékű felelősség jár az egykeséggel - az ember úgy nő fel, hogy tudja, nem szabad csalódást okoznia, de még meghalnia sem. Nincs pótgyerek, te vagy az egyetlen. Ettől az ember kétségbeesetten igyekszik, hogy tökéletes legyen, és ugyanakkor megrészegül a hatalomtól. Így születnek a zsarnokok.
A személyiség mindig egyetlen történet pillanatnyi állapota, ami ugyan változhat, de a változás lehetőségét jelentősen befolyásolja, ami vele addig történt.