Idézetek a pszichológiáról
Az agy nem bír mindent megemészteni. Először csak felöklendezi a magányosan töltött időt, a veszekedéseket, a kínos pillanatokat, a szégyent, a dühöt, amit nem sikerült másokra zúdítani. Ezek visszabugyognak a felszínre, és nem hagyják az elmét lélegezni. Miközben fuldoklik, újabbak jönnek. Egyre rosszabbak. Az agy végül önként választja az őrületet.
A szorongás öntudatra ébresztett. Úgy éreztem, mintha korábban naiv együgyűséggel szemléltem volna a világot. Természetes elégedettségemben csak a felszínét láttam, míg most megnyíltak előttem félelmetes mélységei, egyszerre szédültem bele a tágasságába, és nyomasztott a szűkössége.
Minden nap csináljatok valamit, amitől féltek!
Nincs olyan törvény, amely előírná, ha mások el akarják rontani a napodat, neked is csatlakozni kell.
A csábításnak való ellenállás jelentős erőfeszítést és energiát igényel. Gondoljunk izomként az akaraterőre! Amikor megpillantjuk a sült csirkét vagy a csokoládés turmixot, az első, ösztönös reakciónk a "Nyami, ez kell nekem!" Ám a vágyunk legyőzéséért folytatott küzdelemben felhasználunk némi energiát. A csábítás elkerülése érdekében hozott összes döntésünk valamilyen mértékű erőfeszítéssel jár (mintha egyszer felemelnénk egy súlyzót), és ha folyamatosan használjuk, kimerítjük vele az akaraterőnket mintha újra és újra felemelnénk azt a súlyzót). Mindez azt jelenti, hogy ha egész nap nemet mondunk a csábításokra, akkor csökken a velük szembeni ellenálló képességünk - és előbb-utóbb elérkezik a pillanat, amikor megadjuk magunkat, és teletömjük a pocakunkat túrós tekerccsel, Oreo keksszel, sült krumplival vagy bármivel, amire éppen a fogunk fáj.
Minden csalogató árucikk, amely mellett elhaladunk a kirakat előtt, és nem vásároljuk meg, porrá zúzott impulzus, ami lassan és módszeresen nyirbálja az akaraterőnket - és ami valószínűbbé teszi, hogy aznap, később, engedünk majd valamilyen csábításnak.
A trauma tulajdonképpen nem az, ami történt veled, hanem a trauma az, hogy soha senkivel nem lehetett erről beszélni. Az az élmény megfagyott.
Vegyünk egy olyan egzisztenciális helyzetet, mint például a kétségbeesés vagy a stressz, medikalizáljuk, kezdjük el gyógyszeresen kezelni - és máris van egy milliárdos gyógyszerüzletünk!
A terápiában engem az érdekel, hogy azt keressük, hogyan lehet élni egy (gyakran őrült) társadalomban ép elmével.
A társadalomtudósok számára a kísérlet olyan, mint a mikroszkóp vagy a stroboszkóp, szabad szemmel is láthatóvá teszi és megvilágítja az összetett és sok irányból egyidejűleg ránk ható erőket. Segítenek lelassítani az emberi viselkedést, feltárva ezzel a teljes képet, leírhatóvá teszik a megfigyelés tárgyát, így alaposabb és mélyebb lehet a vizsgálódásunk.
Bárcsak kiküszöbölhető lenne a tudomány tiszta, objektív világában a saját ötleteinkbe való beleszeretés! Végül is szívesen hisszük azt, hogy a tudósok leginkább a bizonyítékokkal és az adatokkal törődnek, és épp ezért együtt, büszkeség és előítélet nélkül munkálkodnak a közös célért, az egyre nagyobb tudásért. Nagyon szépen hangzik, ám az a helyzet, hogy a tudományos munkát is emberi lények végzik. És mint ilyenek, a tudósokat is ugyanaz az óránkénti 20 wattal működő számítógép (az agy) és ugyanazok a torzítások (mint például a saját alkotásaink preferálása) korlátozzák, mint bárki mást.
Engem személy szerint nagyon mélyen megérint a szenvedés, a halál pedig felzaklat. (...) Százezer ember halála azonban nincs rám semmilyen hatással. Csak mosolygok, mert képtelen vagyok megszorozni a halált vagy a szenvedést százezerrel.
A tartalom vagy a forma vagyunk? Hús és vér vagyunk, vagy érzések és érzelmek? Mi a valóságosabb: az, amire a hegy dimenzióiból és magasságából emlékszünk, vagy az a torzított kép, amit az érzéseink adnak, amikor rágondolunk? Melyik élet valóságosabb: az, amelyiket a testünk éli, vagy az, amelyiket az elménk? Olykor úgy érzem, két életünk van, és azok egymást táplálják, de az egészen biztos, hogy csak egyet élhetünk, és az valahol a kettő között ingadozik.
A szemem nem egy fényképezőgép, ami csupán papírra vetíti a színeket. Nem, a szemeim azt látják, amit az agyam látni enged, és az állapotomnak megfelelően formálják át a valóságot.
Az antropomorfizmus egy rendkívül gyakori kognitív előítélet, logikai hiba vagy érzés. A világ mint tükör a belső érzelmi állapotok kivetülése. Egy folytatólagos benyomás, mely szerint a többi embernek és dolognak is olyannak kell lennie, mint mi vagyunk.
Facebook
Pinterest