Idézetek a pszichológiáról
Nem számít, mennyire erős a meggyőződésünk, hogy a gondolataink okozzak a tetteinket, akkor is igaz, hogy mind a gondolatot, mind a cselekedetet okozhatja valami más, ami kívül esik megfigyeléseink körén, s így marad nekünk a helytelen oksági következtetés levonása.
Jó, ha az ember képes kiadni magából bármilyen módon az érzéseit egy nehéz időszak után. Vannak emberek, akik egyáltalán nem tudnak a lélekről beszélgetni, nincs is kivel beszélgetniük. Ilyenkor jön az, hogy valamilyen módon ki kell adni azt magadból. Ha csak saját magadnak leírod egy füzetbe, hogy éppen ma mi történt, az milyen reakciókat váltott ki belőled, és te azt hogyan igyekszel feldolgozni, az már segíthet.
Az emberek (...) tévednek, amikor azt hiszik, hogy szabadok. E vélemény egyedül azon alapul, hogy tudatában vannak ugyan cselekedeteiknek, de nem ismerik az okokat, melyek determinálják őket. Szabadságuk ideája tehát az, hogy egyetlen okát sem ismerik cselekedeteiknek.
Az elmének van egy önmagát magyarázó mechanizmusa, ami előállítja azt a nagyjából folytonos érzetet, hogy ami a tudatunkban van, az cselekedeteink oka - a fenomenális akaratot - , miközben az elme sohasem ismerheti magát elég jól ahhoz, hogy képes legyen megmondani, mik cselekedeteinek az okai.
Egyikünknek sem okoz örömet az a gondolat, hogy tetteink olyan folyamatokon alapulnak, amelyeket nem ismerünk; jobban szeretjük döntéseinket az akarásnak, akaratnak vagy az önkontrollnak tulajdonítani... lehet, hogy őszintébbek volnánk, ha azt mondanánk: "Döntésemet olyan belső erők határozták meg, amelyeket nem értek".
Soha nem lehetünk biztosak benne, hogy gondolataink okozzák a tetteinket, mert mindig lehetnek olyan okok, amelyekről nincs tudomásunk, hogy okai voltak mind a gondolatainknak, mind a cselekedeteinknek.
Sok állat képes felidézni, mi veszélyes és mi nem, de az állatok ilyesmi miatt nem aggódnak. Az egér nyilván emlékszik arra, hogy a macska halálos veszélyt jelent számára, és ha találkozik vele, eliszkol. De nem aggódik emiatt, nem hánykolódik egész éjszaka azon rágódva, hogy ez akár másnap is előfordulhat, hanem egyszerűen elpucol. Az egér jól csinálja. Mi nem.
Hasonló kapcsolatban állunk az elménkkel, mint lovas a lovával. A ló (az elme) néha szeretne szabadon vágtatni vagy páfrányt legelni, ezért kitépi kezünkből a gyeplőt, és közben majdnem kirántja helyéből a vállunkat. A tudatos jelenlét nyelvén mindez azt jelenti: ha megrántjuk a gyeplőt, akkor az elménk csak még jobban fog tiltakozni. De ha csak gyengéden meghúzzuk, közben csettintünk, mint a cowboyok, és még azt is hozzátesszük, hogy "hó, öregfiú!", akkor elménk fokozatosan lelassít és engedelmeskedik, végül pedig odasúghatjuk neki, hogy "köszönöm". Ha elménk el akar vágtatni velünk, és erőszakosan visszarántjuk, akkor ledob bennünket, és elnyargal. Ha empátiával fordulunk önmagunk felé, ha ellen tudunk állni a követelőző gondolatoknak, akkor viszont elcsendesedik.
Képzeljük el, hogy elménk egy palack tiszta víz, és az alján homok van. Amikor elménket felzaklatják a gondolatok vagy az érzelmek, az olyan, mintha felráztuk volna az üveget: a homok felkavarodik, a víz zavarossá válik. Ám ha nyugodtan tartjuk a palackot a kezünkben, a homok leülepedik, ahogy a gondolataink is lecsillapodnak, ha egyszerűen csak figyeljük őket, és nem kezdünk el azonnal reagálni rájuk. Mint említettem: érzelmi problémákból gondolkodással nem fogjuk megtalálni a kivezető utat. Csak mélyebbre ássuk magunkat, ha megpróbáljuk kideríteni, miért érezzük, amit érzünk. Olyan ez, mint a hínár: minél inkább vergődünk, annál jobban belegabalyodunk. El kell fogadnunk, hogy a gondolatoknak nem tudunk gátat vetni, a történéseknek azonban igen.
A depresszió (...) lassan, észrevétlenül közelít, az ember úgy érzi, ő egészen egyszerűen ilyen lett. Olyan ez, mint egy ránc, amelyet már megszoktunk, és azt hisszük, mindig is ott volt.
A mentális betegségeket azért bélyegzik meg, mert nem veszik őket komolyan. De képzeljük el, ha valaki közölné velünk, hogy lupusza van, és mi csak legyintenénk: "á, az csak valami nyavalya, szedd össze magad!"
Agyunk és testünk között nincs határvonal - a kettő összetartozik, mint egy kezeslábas felső és alsó része. Folyamatosan kommunikálnak egymással, értelmezik a külső és a belső jeleket, így hozzák létre valóságunkat.
A csecsemő agyát a világhoz és az emberekhez fűződő kapcsolata formálja. Az interakciók idegrendszeri aktivitást váltanak ki, és alakítják az idegpályákat. Ahogy a baba növekszik, a genetikai hajlam és a tapasztalások összjátékából születik meg a személyiség.
Az érzés, amit akarásnak nevezünk, nem oka az akaratlagos cselekedetnek, hanem egyszerűen az agy azon fázisának szimbóluma a tudatban, amely a közvetlen oka a tettnek.
A másik tudatos utánzása vagy majmolása társas tabunak számít, a tudattalan utánzás azonban nagyon gyakori jelenség.
Facebook
Pinterest