Idézetek a mindennapokról
Vannak napok, mikor az ember feje olyan, mint egy gondolatfoszlányokkal megpakolt, óriási üst, amely a perzselő déli napon felforrva valamiféle zavaros kotyvalékká válik.
Minden kívánság potenciálisan cselekedet. Mint a tojás is. Ha melengetik, az nem marad tojás, egyszer csak elkezd csipogni és szaladni.
A gondolkodás nyugalom, békesség, vagy legalábbis annak kellene lennie, de szegény szívünk túlságosan zakatol, szegény agyunk túlságosan lüktet hozzá.
Álmaink távoli titkait hajszolva, vagy gyötrelmek között űzve azt a démont, amely egyszer vagy másszor minden emberi szív előtt elúszik: ha ilyesmi után loholunk e kerek föld körül, akkor végül vagy kopár útvesztőkbe keveredünk, vagy ott maradunk fele úton zátonyra futva.
Az ember olyan túlzott öntudattal bíró értelmes lény, akinek elméje nem a nagy igazságokra, hanem az élet jelentéktelen dolgaira koncentrál.
Az utolsó csepp nem tehet róla, hogy éppen ő az utolsó csepp, hiszen amúgy semmiben sem különbözik az előző cseppektől.
Az univerzum vállalja, hogy kijavítja helyettünk a hibákat.
Mi örök gyerekek, valamennyien, örök megbántottak és örök bizakodók. Maga így szokta mondani: "A csillagok azok a kis lámpások, amik felé haladnunk kell, ha boldogok akarunk lenni. Nézd meg csak jól, a te csillagod is ott fönt van." S én úgy véltem, az ezermillió csillag között látom is a magam kicsi csillagát, amelyet bizonyára Anyám meszelt fel az égre a hosszú nyelű, festékes fejű meszelőjével ugyanúgy, ahogyan a házak falára szokta felmeszelni a lila, kék, vörös, zöld és mindenféle díszeket. S azóta is úgy hiszem, a felé a csillag felé menetelek szakadatlanul. Roppant utakat tettem meg, roppant megpróbáltatások között, fáradhatatlanul és azzal a tudattal, hogy sohasem érkezhetem be a célba. Mert csodálatos valami - nemhogy közelednénk, de egyre inkább távolodunk a céltól. Mennél többet tanulunk, annál kétségbeejtőbb a tudatlanságunk, mennél többet dolgozunk, annál inkább elveszítjük értékünket. De nincs kibúvó: a csillag csakugyan ott ragyog a fejünk felett, s akinek sikerül hozzátámasztania a létráját, az fel is jut a közelébe.
Mindenkinek lehet pechje. Ez ellen csak a halottak vannak felvértezve.
Ez az egyetlen életed van. Ha egy utcahosszúságú "miért nem tettem meg azt, amit szerettem volna" listával fognak eltemetni, az semmi mást nem jelent, mint hogy NEM TETTED MEG, amit lehetett volna!
Reményeid, bizakodásaid nem homályosíthatják el sokszorosan megszenvedett tapasztalataidat. Sem az ígéretek a tapasztalati kalkulust. Sem a felkínált tetszetős kompromisszum saját értékrended esélyeinek távlati biztosítékát. Mai napod mindig holnapra ébred. Választásod mindig holnapra lesz sorsvonallá. Mit megteszel ma, holnaptól az tesz téged.
Gyakran olyan apróságokon idegesítjük föl magunkat, amelyekkel nem kellene törődnünk, és el kellene felejtenünk... Itt vagyunk ezen a földön, csak néhány évtized az életünk, és sok visszahozhatatlan órát fecsérelünk el olyan bajokon töprengve, melyekre egy év múlva már sem mi, sem más nem fog emlékezni.
Reggel mindig naivnak érezzük az alkonyat kételyeit.
Képzeld azt, hogy az életed olyan, mint egy homokóra. Tudod, hogy sok ezer homokszem van az óra felső részében, és lassan és egyenletesen folynak át a középső, szűk nyakon. Sem te, sem én nem tehetünk semmit, hogy gyorsabban folyjanak, csak ha tönkretesszük a homokórát. Te is, én is, mindenki más is olyan, mint ez a homokóra. Reggel mindannyian úgy érezzük, hogy több száz feladatot kell aznap megoldanunk, de ha nem egyenként látunk hozzá, ha nem lassan és egyenletesen végezzük őket a nap folyamán, ahogy a homokszemek peregnek az órában, akkor tönkretesszük testi és lelki mechanizmusainkat.
De hiába! nincsen olyan boldogság, amit néha egy-egy kis felhő, habár csak futólag is, el ne homályosítson, vagy éppen egy kis fröccsel hébe-hóba nyakon ne öntsön. Ez már így van az emberi életben. A felhő aztán elvonul, a zápor megszűnik, az ég újra kiderül s mosolygása most, a ború után, kétszeresen jól esik.
Facebook
Pinterest