Idézetek a mindennapokról
Mindig minden felől lehet némi kétségünk (...). Mindig közbeléphet egy előre nem látott tényező, és halomra döntheti a terveinket.
Jó lenne egyszer a másnap gondja nélkül pihenni térni, hogy ne bizseregjen bennünk a lekésett, elmulasztott dolgok pokla, hogy, ahogy a pók fordul hálójába jóllakottan bújjunk az éjszaka csendjébe... végre kinyújtózva önmagunkban. Egyszer így lenne jó.
A divat első számú szabálya: a cipő és a praktikus szó soha nem szerepelhet ugyanabban a mondatban.
Az egyik ember a harangszóról ismeri fel a delet, a másik arról, hogy éhes.
Ez a bosszantó a hétköznapok mocsarában, nem igaz? Az ember észre sem veszi, mennyire belesüppedt, míg nem jön valaki, aki kirántja.
Minden cselekedet következményekkel jár; még ha ez nem is mindig rögtön egyértelmű. Sosem tudhatod előre, hogyan alakulnak a dolgok, vagy hogyan fogod magad érezni utána.
Sajnos, vannak kérdések, melyekre a legjobb szándék mellett sem tudunk választ adni. De talán jobb is ez így. Az idő majd elvégzi a maga munkáját, megérnek a dolgok, mint a gyümölcs, aztán lehullanak maguktól.
Minden reggel úgy kelek fel, hogy valami fény ér, és érzem, hogy van miért tovább lépnem. Ha valami épp nem rontja a sorsom el, én megteszem, amit kell.
A filmekben látott megható jelenetek ritkán működnek az életben, egész egyszerűen azért, mert a spontaneitás jó dolog, és ha búcsúzáskor nevetni akarunk, akkor az az életben tökre odaillő, egy filmben viszont furán venné ki magát.
Sokat panaszolt életformánk nem egy emberben észrevétlenül kifejlesztette a zaklatottság, a túlingereltség igényét. Önmaga idézi fel azt az életformát, ami miatt panaszkodik. Üresnek érzi életét, ha nincs túlzsúfolva elintézendőkkel. Nem tud mit kezdeni magával, ha véletlenül akad egy üres órája. Megriad a csendtől, a rövid ideig tartó egyedülléttől is. Szükségletévé vált, hogy "mindig történjen valami", mindig érje valamilyen inger. Ha egyebet nem tehet, gyorsan bekapcsolja a rádiót vagy a televíziót. Miért félünk a csendtől, az önmagunkkal való maradástól? Miért bömbölnek a hegyek között, a vízparton a táskarádiók? Miért hagyjuk elveszni életünkből a vizek, a fák, a szél hangjait?
Az életben vagy kifogásaink vannak, vagy eredményeink.
Aki nem tud elszántan megragadni valamit, az gyakran megy el üres kézzel, s vallom, hogy az istenek a halandónak csak egyszer nyújtanak nagy lehetőséget!
A nyugalom, a csendes hely, a nyájas mező, a derült ég, a források mormolása, a lélek nyugodtsága igen nagy befolyással van arra, hogy még a legmeddőbb múzsák is termékennyé legyenek, s szülötteik bámulattal és elragadtatással töltsék el a világot.
Jön egy nap. Aminek a reggelét éppúgy utálod, mint az összes eddigit. Ám a napkelte és a napnyugta között történik valami. És este már másként gondolsz a következő reggelre. Mert abban a reggelben már nem csak kötelességek várnak rád, hanem más is. Valaki más. Aki miatt szép az ébredés, szép a nappal, kellemes a munka, nem nyűg a feladat, és csodálatos az élet. Aki miatt már álmodban is a reggelt várod, hogy újra találkozz vele, hogy hallhasd hangját, érezd érzéseit, láthasd szemeit. Akinek ma is szépet, jót szeretnél adni kincseidből, hogy szebbé tehesd életét. És a reggel többé már nem nyűg, a reggel többé nem kötelesség, a reggel már Ő. Létezik ilyen reggel.
Mit keresek én itt? Ezt a kérdést mindig felteszi magának az ember. Mit? Semmit! Otthon mit keresek? Magamat, a munkámat, a családomat, pénzt, mit keresnék? Semmit! Nem keresek, vagyok.
Facebook
Pinterest