Idézetek a mindennapokról
Csengés. Egy pillanatnyi csend-rés, majd újra cseng, és ujra csend. Harmadszor is. Egy kissé összerezzensz, szíved verése gyorsúl, ám kezed a fele úton tétován megáll. Vajjon nem sorsod zörget-e ma nálad? (...) Semmi, kedves, tévedés volt csupán, akár az életed.
Megszokott környezetében az ember bele sem gondol abba, hogy voltaképp újjászületett, nem értékeli az isteni kegyelmet, amely megengedte, újabb nappal szaporítsa a megélt időt.
A mai világban senki nem várhatja el senkitől, hogy átvállalja és megoldja a problémáit. Minden egyes embernek feladata és felelőssége, hogy a földlakók egész közösségét jó irányba vezesse. Ez önmagában is elég nagy terhet jelent a mindennapi életben. A jókívánságok nem elegendőek az eredményekhez, aktívan kell dolgoznia mindenkinek.
Talán a hétköznapok is olyanok (...), mint a látás vagy a csend - az ember észre sem veszi, milyen értékesek, míg egy napon el nem veszti őket.
Könnyebb hősnek lenni egy másodpercig, egy óráig, mint néma heroizmussal viselni a mindennapot. Vállald magadra, hogy viseled a szürke, hétköznapi életet, végzed a munkát, amelyért senki sem dicsér, amelynek hősiességét senki sem veszi észre, amellyel nem kelted fel senki érdeklődését magad iránt, aki elviseli ezt a szürke hétköznapot és mégis ember marad, az igazán hős.
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij
A veszekedések, a félreértések, a mindennapi élet torzsalkodásai mögött sokszor őszinte ragaszkodás rejlik.
Gyakran képzelem azt, hogy az emberek mind az életemre törnek. Emiatt a mindennapjaimat sikerül egyfajta túlélésért vívott harcként megélnem. Nincs olyan ember, aki kijelenthetné, hogy létezik olyan hely vagy időpillanat, amelyben semmilyen veszély nem leselkedik rá. Csakhogy az emberek hajlamosak erről megfeledkezni. A legtöbben automatikusan azt feltételezik, hogy a következő napon is még életben lesznek. De én nem bírok így élni.
Mennyire más minden, ha van valaki, aki (...) megvigasztal, és nem kell egyedül lennem! Ég és föld a különbség. Én rettegek a kétségbeejtő helyzetektől. Éppen ezért igyekszem úgy élni, hogy mindig legyen menekülési lehetőség. Messze előre gondolkodom, és csak saját magamra gondolok, csakis az jár a fejemben, ami nekem jó.
Vannak napok, amelyek úgy bomlanak ki, mint a rügyek: bennük a jövő ezer aprócska lehetősége. (...) Más napok olyan lassan szállnak, hogy szinte meg lehet számolni a szárnycsapásokat - csak hogy eszünkbe jusson, milyen szerencsések vagyunk, amiért nekünk megadatott ez a plusz pillanat.
A kalandvágy megváltoztatja az ember hozzáállását. Épp ez benne a lényeg. Mert ami éjfélkor még fergeteges kaland, reggel hétre oltári nagy baromság.
Tudják, mi egy nyári zápor? Először is, a nyári eget szétszakító tiszta szépség, a szívünket eltöltő, tisztelettel vegyes félelem, hogy olyan nevetségesen jelentéktelenek, olyan törékenyek vagyunk a fenséges nagyság kellős közepén, úgy kitölt minket ez a nagyság, megdermeszt, lenyűgöz, elbűvöl a világ pazar bőkezűsége. A zápor és a nyár, a mozdulatlan port elsöpörve, olyan hatással van az emberi lélekre, mint egy végtelen hosszú lélegzet. Vannak nyári záporok, melyek úgy veszik be hozzánk magukat, mint egy új szív, amely egy ritmusban ver a másikkal.
Az öröm annyi csak, mint a nyerítés. Vagyis mihelyt letelt a nap, akkor már majdnem mindegy, hogy jól telt-e vagy rosszul. Éjszakáid örömeire pedig, mikor eltelten heverészel, csak úgy gondolsz vissza, mint egy jó ebédre.
A "Gyönyörde", a fasor, melynek lombjai alatt Vörösmarty beszélyének hősei, a "füredi szívhalászok" sétáltak a választott hölgy után, a Kisfaludy Színház romjai, Jókai és Blaháné léptének nyoma az erdőben: ez a legtisztább magyar biedermeier. De a táj is szelíd, mintha a betegek, akik e fák alatt, e forrásnál, e világoskék égbolt alatt keresnek gyógyulást beteg szívüknek, megszelídítették volna a természetet. A táj hozzászelídült a betegekhez; kissé sápadt és nemesen ernyedt, mint mindenki, aki megismerte már a halál első könnyű, udvarias érintését. Nyájas táj, hívogató. Ezt mondja: ne siess. Pihenj. Hallod a fák zúgását? Valamit üzennek. Az ember megáll, hallgatja a zúgást, s egyszerre megérti, hogy kár volt sietni.
Igazán minden csak illúzió. Aki egész héten nem csinál semmit, annak a vasárnap közönséges mindennap. Unja, idegesíti.
Az élet egyik nagy hiányossága az, hogy nincs bekezdésekre osztva, hiányoznak belőle a képaláírások, az írásjelek, nincs csengőhang, mely figyelmeztetné az embert, hogy sorsdöntő fordulat következik. A sorsdöntő fordulatok rendszerint megbújnak a jelentéktelen, hétköznapi események között.
Facebook
Pinterest