Nádas Sándor

Rájött, hogy a világot nem lehet megjavítani. Lehet rajta javítani egyet-egyet, de egészen megjavulni nem akar. Nem is fontos. Fontos, hogy az embernek legyen saját, kis megjavított világa, saját kis szigete, ahol kedve szerint rendelkezhetik.

Érezte, hogy ennyire szeretni, ilyen ájultan csókolni csak a legtisztább ártatlanság tud. Az igazi szerelem nem harap, nem tép és nem hörög, hanem úgy tapad, mint a pólyás csókja, mint az új anya szerelmes, forró ölelése.

Azt hitte, az élet egyenes vonal, százszázalékos igazsággal kikövezve. Nem akarta tudomásul venni, hogy a világ rozsdás szerkezet, az élet érelmeszesedéses, elhasznált test, teli hibával, teli zörgő alvázakkal, minden kereke lötyög, srófjai kiesnek, vagy pedig úgy be vannak dagadva, hogy meg se lehet mozdítani őket. Az erek betegek, a beidegzés hibás, az izmok elvesztették rugékonyságukat, az agyrendszer úgy össze van gabalyítva, hogy kicsomózhatatlan. Időnként jön egy külső erő, mely lök egyet a sorson, jön egy kíméletlen erőszak, mely átgázol az akadályokon.

Az élet örömeit csak a gyerekek élvezik s azok, akik nem jutnak hozzá. Szegény felnőttek. Mindig jobban unják az életet és örömeit. Örülni a szegények tudnak. Szegény gazdagok, azoknak igazán nincs semmi örömük az életben. Torkig vannak az élvezetekkel. Mindig teli van a gyomruk, a legjobb dolgokkal. Szapulják a legjobb falatokat. Állandóan kifogásokat keresnek és mindent unnak, mert minden a rendelkezésükre áll.

Igazán minden csak illúzió. Aki egész héten nem csinál semmit, annak a vasárnap közönséges mindennap. Unja, idegesíti.