Idézetek a magányról
Az akvárium sokkal rosszabb, mint a tévé. Végképp magányos leszel tőle. Csak ülsz az üveg előtt és bámulod a halakat.
Mi ez a riadt ébredés - ebben a félhomályos szobában - körülöttem egy zajongó várossal, melyet most hirtelen olyan idegennek érzek? Minden idegen itt, minden, nincs senkim, nincs egy zug, ahol begyógyíthatnám ezt a sebet a lelkemen. Mit csinálok majd itt, mire jók ezek a mozdulatok, ezek a mosolyok? Itt nincsenek gyökereim - igaz, máshol se. Ismeretlen táj lett a világ, ahol nem talál több támaszt a szívem. Idegen, aki tudja, mit jelent e szó.
Az úton hajnali félhomály, A hold az égen, a busz nem jár. Szürke ország, szembe szél, Magányos madár enni kér. Reggel harcba indulok, Megpihenni nem tudok. Lebegek két világ között, Otthonom ködbe vész.
Éjjel indultam, a hold se lát, Szép mezők alján, erdőkön át. Csendben lopakodva, ha sötét az ég, nem látja senki sem, a szívemben mi ég.
Sétálok az üres utcán, Az összetört álmok sugárútján. Ahol a város alszik már, Csak én vagyok az egyetlen, ki egyedül jár.
Az akarat is magányosság.
Nem köszönök, nem búcsúzom, Merre tartok, rég nem tudom. Nem találom csillagomat, Aki mutatná az utat. Nincs már testvér, nincs már barát, Szél sodorja lábam nyomát.
Talán van Isten, (...) talán nincs, de nem hiszem, hogy ez a fontos. Mindenképpen egyedül vagyunk.
Tarkómhoz szorítja fegyverét a csend csavart betonvasakat húzkodnak belém nem veszem észre belülről feszítenek meg csendgalacsinokkal etetem gondjaimat.
Fél világot is bejárhatod, más ember földjén testvértelen leszel, s elfúj a szél, mint kósza őszi lombot, ha nemzetedről megfeledkezel.
Egy elhagyatott úton sétálok, Csak ezt az egyet ismerem. Nem tudom, merre visz, de ott lesz az otthonom, egyedül megyek.
Ha sírok az esőben titokban, Még olyanom sincs, akivel megosszam.
Legrosszabb fájdalmainktól az elhagyatottság, a magányosság érzése ment meg bennünket, annyira azonban mégsem vagyunk magányosak, hogy a "többiek" ne "tekintsenek" ránk bajunkban. Így értendő, hogy néha azok a boldog pillanataink, amikor eltölt s végtelen nyomorúságba emel bennünket magányosságunk érzése. S így értendő, hogy a boldogság gyakran csak egyszerű önsajnálat.
Jézus a falról néz le rám De arca hideg, mint a kő; Mért érzem olyan Egyedül magam, Ha szeret, ahogyan mondja ő?
Facebook
Pinterest